Magyarságunkat az európai közvélemény és annak tudományos irányítói már évszázadok óta a humanizmus barbár ellenségeként tekintette és nyugodtan emlegethetjük „az írástudók árulását” ennek a történelmileg teljesen alaptalan vádnak a keretében. Időnként ugyan fel-fellángolt a magyarság iránti megbecsülés, némi tárgyilagos állásfoglalás, amelyet főként KOSSUTH vívott ki Nyugaton ez ellenérzést kiváltó bécsi abszolutizmussal szemben. Az 1867-es kiegyezés utáni bonyolult helyzet sem kedvezett az Európa-ellenesség vádjának kiirtására, annak ellenére, hogy a magyar közélet vezető egyéniségei rendszeresen nyilvánították magukat az általános humanizmus odaadó híveinek. Ezek ellenére a nemzetközi tudományos világ élvonalbeli képviselői néha szokatlanul éles hangnemben foglaltak állást a magyarság európaiságával szemben. J. MARQUART 1901-ben megjelent híres könyvének, az „Osteuropaische und Orientalische Streifzüge” bevezetésében megdicséri NAGY KÁROLY „avar irtó tevékenységét” és vele szemben elmarasztalja OTTÓ császárt, aki a magyarság kiirtása terén csak „félmunkát végzett”. PALACKY, a csehek alapvető történésze „Európa testébe befúródott inorganikus ék”-ként emlékszik meg a magyar népről. A régészek között I. J. ARNE az európai, nemzetközi humanizmus nevében a palmettás művészetet elválasztotta a magyarságtól és nemzetközi „árucikket” csinált belőle a „La Suede et l’orient ” (Upsala, 1914.) című kötetében. Ez annál különösebb, mert tíz évvel előbb jelent meg HAMPEL JÓZSEF, nagy háromkötetes műve „Alterthümer d. frühen Mittelalters in Ungarn” (Braunschweig, 1905;), melyből mindenki láthatta, hogy a palmettás művészet elválaszthatatlan a honfoglaló magyarság őshazai életétől. Az orosz régészet a magyar ügyről egyszerűen hallgatott. A ZICHY-expediciőban résztvett POSTA BÉLA nem képviselt olyan átütőerőt, hogy felfigyeltek volna rá. HAMPEL halála után ( 1913 ) bekövetkezett világháborús pangás még sokáig tartott ezután, míg végre 1926-ban új lépések kezdődtek a magyar őstörténeti kutatások terén. Ezeknek első látható jele volt U.ADENDT és A. ZAKHAROV közösen irt „Studia Levedica” c. tanulmánya ( 1934). Ez lényegileg a HAMPEL-féle szolid, tudományos és teljesen politikamentes irányzatnak volt a folytatása. E munka lényege az, hogy a Kelet-európai kora-történet tényezői között a magyarság szerepét figyelmen kívül hagyni nem lehet, és ez előrevetette árnyékát annak a követelménynek is,hogy a kievi állam megalakulásánál az eddig ismert és sűrűn tárgyalt normann és sz1áv tényezők mellett ezentúl az ősmagyarságra, az akkori Kelet-európa egyik legjelentősebb népére is tekintettel kell lenni. Ez a munka nagy konsternációt és felháborodást keltett a szovjet régészettudományban. Egymás után jelentek meg a ledorongoló nyilatkozatok. Már a normannok szerepeltetését is egészen a demagógia színvonalán kritizálták, hát most még az új államformáló magyarság történelmi és régészeti nyomait feltáró tételeket, hisz az általuk képviselt történetszemlélet kizárólagos előnyben részesítette a szlávok „államalkotó képességét”.
Hamisításoktól sem riadtak vissza, amelyeknek az előzményei már sürün szerepelnek a múlt századbeli orosz tudományos irodalomban. Például Kijev X. századi térképein az orosz krónikákban említett „Ugorszkeje” (Magyar hely!) területen álló „Álmos palotája” „OLGIN dvor”-ként, vagyis „Oleg palotája”-ként szerepel. Az ősi orosz krónikákban ezzel szemben „OLMIN dvor” áll, ami OLMA = ÁLMOS alapon „ÁLMOS palotája”-ként értelmezhető. A szovjet régészeti irodalomban hivatalos irányzattá lett a magyarság szerepének teljes kikapcsolása. KARGER nagy Kiev-monográfiájában a magyarságnak még csak a neve sem szerepel, bár a tizedestemplom helyén talált ősmagyar sírok publikációja ebben a kötetben az ősmagyarságnak az orosz krónikákban közölt kievi szerepével való konfrontálását kívánta volna meg. ARTAMANOV, aki a magyarságnak a kazár birodalommal való kapcsolatainak terjedelmes fejezetet szentelt („Istoríja Chazar”, 1962.) a normann-szláv kérdésben bonyolult és kompromisszumos megoldást konstruált, de amikor az orosz őskrónikák szövegében az ÁLMOSRA és a magyarokra vonatkozó helyhez ért, megszakította a szöveg ismertetését, illetve magyarázatát. ARTAMANOV a magyarság dél-oroszországi szereplését kizárólag besenyő-kazár vonatkozásban tárgyalja és a magyarságot, mint a kazár-zsidó kormányzat egyik áldozatát mutatja be, de arra még csak kísérletet sem tesz, hogy régészeti anyagot történelmi forrásként szólaltasson meg, pedig az Ermitázs élén eltöltött évei alatt módja lett volna a magyar vonatkozású emlékanyag megismerésére. Ezt már a fiatalabb magyar régészek is bátran szemére hányták, főként a S. A. PLETNOVA és F. DAVIDOV munkáiban továbbélő szelleme miatt.
A régészeti leletek történeti forrásként való kiértékelése mind a magyar, mind a szovjet régészeknél egyébként is módszertani hibákba szokott keveredni. A legfőbb hiba abból adódik, hogy a fémtechnikai körülményekhez nem értvén, természetes együgyűséggel a lelettárgyak funkciójával csak azon időponttól kezdődően foglalkoznak, amikor a lelettárgyak vagy sírokba, vagy rejtett kincsekbe kerültek volt. A tárgyaknak ezen időpontot megelőző két igen fontos életszakával már nem törődnek. Ezen két időszak egyike a tárgy előkészüléséig tart, másika pedig az a rövidebb vagy hosszabb idő, amely alatt a tárgy használatban volt.
Hogy arany vagy ezüstveretes szablya előkészítésében milyen félkészítményekre, technikai eszközökre és eljárásokra van szükség, az a régészeti tudományban eluralkodó absztraháló hajlam következtében a régészeti kutatásoknál szóba sem szokott kerülni. A lelőhelystatisztikákat egymagukban elégnek szokták tekinteni annak kijelentésére, hogy a palmettás nemesfémkészítmények a nemzetközi kereskedelem árucikkeiként kerültek egymástól néha gyakran igen messzire fekvő helyekre, ahol azokat a régészek, vagy véletlen esetek napvilágra hozták. Ez nem egyéb , mint a mai korszemlélet visszavetítése egy olyan távoli terület és régi idő viszonyaira, amelynek élete mind anyagi, mind pedig szellemi tekintetben egészen más feltételek közt zajlott le, mint ahol és amiben jelenleg élünk. Egy régészeti absztrakciókban iskolásodott régésznek eszébe se juthat, hogy a tarsolylemez sima lapjának előállítása sokkal körülményesebb és nehezebb munka volt abban az időben, mint a leggazdagabb mintának kicizellálása ugyanazon a lemezen. Ha tehát a nemesfémes fegyvereszközleletek forrásértékének megállapításáról van szó, a módszer azt követeli, hogy e tárgyak létrejöttének, használatának és földbekerülésének minden körülményére kellő figyelmet fordítsunk. Ezek előrebocsátása után most a honfoglaláskori nemesfémek, arany, ezüst és vörösréz, bronz készítmények kérdését vizsgáljuk.
A honfoglaló magyarsághoz kapcsolható régészeti leletanyag meghatározásánál igen könnyű helyzetben vagyunk. Már HAMPEL korában is minden kétségen felül állt, hogy a Vereckei-szoros alatt fekvő területek sűrűn, egymáshoz közelben létesült kis temetők gazdag férfi és női sírjai a honfoglaló magyarságtól származnak. E kis temetők a Kievtől Munkácsig tartó négyhónapos vonulás után 6 évre megállapodott, fáradt nép temetői. Csakhamar az ország belsejében is elterjedt ez a jellegzetes, keleti színezetű nemesfém anyag és arab dirhemek valamint nyugati érmek kíséretében lassanként a sírokba vándorolt. Már a földrajzi eltolódások is mutatták a leletek szempontjából, hogy HAMPEL nagyszabású műve véglegesen meghatározta, miszerint ezek a nemesfémből készült tárgyak az őshazából hozott darabok voltak. A fönntebb körvonalazott módszertani igény szemszögéből nézve egy több rétegű, de egységesen fejlődött fémműveség rendkívül erős koncentrálódása jellemzi ezt a termékeny nemesfémművességet. Módszertani szempontból minden erre irányuló kutatásnak ennek a koncentrálódásnak a körülményeit kellett volna keresni azon a területen, ahol ezek a dolgok keletkeztek. A régészeti tudomány eléggé el nem ítélhető botránya az, hogy ezt a módszertani alapvető körülményt hangadó régészek tökéletesen elhanyagolták. Csekély kezdeményezéstől eltekintve – BEBIBGER – a minták múltjának felderítésével és azok funkciójának meghatározásával nem sokat törődtek. POSTA BÉLÁBAN meg volt erre a jóakarat, de fémművességi alkotásokat fémművességi alapismeretek nélkül, sőt azok teljes hiányában ő sem tudott történeti forrásként megszólaltatni. így tulajdonképpen módszer nélkül nyúlt hozzá az őshaza rokonleleteinek felkutatásához és publikálásához. Minél több idevágó leletet talált elszórtan egymástól igen nagy távolságokra fekvő lelőhelyeken, annál inkább a nemzetközi iparcikk-elmélet malmára hajtotta a vizet. Ilyen szempontból az 1905-ben kiadott hatalmas kötete „Régészeti Tanulmányok az oroszföldön”, kiábrándítónak mondható. Pedig a századfordulón már megérett a honfoglaláskor-kutatás annyira, hogy a régészeti leletanyagot szembe lehetett volna állítani a nyugati és keleti forrásokkal. PAULER – SZILÁGYI: „A magyar honfoglalás kútfői” (1900) hatalmas kötet a külföldi kutatás számára – a magyar nyelv ismerete nélkül – használhatatlan volt, a magyar régészet pedig újabban, még nincs azon a fokon, hogy az említett koncentrálódás tényét jól körülhatárolva az írott források közleményeivel szembesíteni tudná. A nemesfémkészítmények koncentrálódását kiegészítik jellegzetes alakú fegyverek – szablyák, tegezek stb.- amelyek a pusztai népek fegyvertörténetének egy jellegzetes fokát képviselik s elválaszthatatlannak látszottak a honfoglaló magyarságtól.
Mind a magyar, mind pedig a külföldi honfoglaláskor-kutatás igen nagy mulasztása volt az őshazában (őshazákban!) maradt, vagyis a honfoglalásban részt nem vett zárt magyar népcsoportoknak régészeti szempontból való figyelmen kívül hagyása. Ugyancsak ilyen mulasztás volt a honfoglalásban résztvett és az ottmaradt magyar népcsoportoknak korabeli világkereskedelemben való intenzív részvételét, a tudományos absztrakció folytán képtelenek voltak akár régészeti, akár történelmi szempontból értékelni. Chorezmtől Grönlandig, Permiától az arab világ kereskedelmi helyeihez, Kievtől Krakkón át Európa felé közlekedő kereskedői karavánok közt a magyar fegyveres kereskedők jelentős szerepet játszottak (lsd. dirhemleletek). A fontosabb kereskedői gyűjtőhelyeken magyar kolóniák keletkeztek. Ezek, nemesfém és fegyverzeti fölszerelései a honfoglalásban résztvett törzsek magasfejlettségű kultúrájának színvonalán állottak. Ilyen zárt, ősmagyar népcsoport gazdag nemesfém és fegyverzeti emlékanyagát mentette meg A. TYEPLOUCHOV a századforduló körüli időben az Inva és Obva folyók völgyéből, amely folyók a Káma jobbparti mellékfolyói Perm városával átellenben. A Kaukázus északnyugati előterében is nagyobb magyar néptömeg telepedett meg, melynek fejedelmei még századok múlva is leveleztek Rómával. Egy másik, szintén nagyobb tömeg KONSTANTINOS PORPHYROGENITOS császár közlése szerint a Kaukázus mögé vonult és hosszú időn át kapcsolatban maradt a honfoglalásban résztvett csoporttal. Újabban pedig TÓTH TIBOR antropológus talált egy magyar leszármazási hagyományt őrző csoportot Délnyugat-szibériában. ERDÉLYI ISTVÁN régészünk pedig a Szuzdal-Nisnij Novgorod és Morzsanszk térségben talált egy tarsolylemezekben nagyon gazdag csoportot. De magában Kievben is jelentős magyar csoport maradt a honfoglalás után. Az Arany Kapu mellett eltemetett előkelő férfi a kievi fejedelem szolgálatában álló magyar csoport vezetője lehetett. A sírjában talált X. századi arab dirhemek minden kétséget kizárólag bizonyítják, hogy ez az előkelőség is azon kieviek közé tartozott, akik nem vettek részt a hon- foglalásban. Tekintettel arra, hogy a felsorolt magyar csoportok területén teljességre törekvő szakszerű ásatások nem folytak, és hogy mégis több helyen igen jelentős minőségű és mennyiségű jellegzetes régiség került napvilágra, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a honfoglalásban részt nem vett magyar néptömeg legalább akkora volt, mint maga a honfoglalók lélekszáma. Ez a jelentős lélekszámban visszamaradt csoport sem maradt tétlen a fémművesség és kereskedelem terén. Az akkori világkereskedelembe belekapcsolódva, ismerte a jelentősebb úthálózatokat és évszázadokon át megőrizte nyelvét és hagyományait (Magna-Hungaria!). Ennek a honfoglalásban részt nem vett magyar néptömegnek anyagi és szellemi kultúrája – amennyiben régiségleleteik kezünkben vannak – ugyanazt a honfoglaláskori színvonalat mutatják. Ilyen csoportok a Kiev város és környéke, az Inva-0nva völgy, Szuzdal-Morzsanszk térség és a Kaukázus északnyugati elővidéke. Ez a kulturális színvonal azonsosság rendkívül jelentős körülmény a honfoglaláskori kutatás szempontjából. Bárhogyan is ítéljük meg e csoportok lemaradásának körülményeit és részleteit, az az egy bizonyos, hogy e csoportok nemesfém és fegyverfelszerelései annak a koncentrálódásnak szerves tartozékai, amely a honfoglalásban rész vett tömeg hagyatékából olyan világosan áll előttünk. Módszertani szempontból fel kell vetni a kérdést, hogy vajon az ennyire szétszóródott népcsoportok számára nem saját fémművességi központjaik gyártották-e a nemesfém és fegyverfelszereléseket? Az egymástól elszakadt, vagy talán egyébként is független műhelyek gyakorlata azonban részben technikai, részben művészeti szempontból alkalmas lett volna arra, hogy azonos mintákat azonos stílusban hozzon létre azonos tárgyformákon. Még egyetlen műhelyen belül is, az egymás mellett dolgozó két cizellőr munkája sem lehet teljesen azonos! A nagy távolságok dacára fennálló technikai és stílusbeli egységesség, illetőleg azonos koncentrálódási körből való szétszéledés eseteivel állunk tehát szemben. A szétszéledés mikéntje külön nagy probléma, amelynek felismeréséig a tudományos kutatás még ezidáig nem jutott el. A probléma az, hogy e népcsoportok miképpen alakultak ki. Amennyire a ma rendelkezésünkre álló régészeti anyagot a gyenge publikációkból ismerhetjük, a népcsoportok kialakulása nem egészen egyszerű dolog és talán nem is azonos az összes csoportok levállásának esetében. Kialakulásuk fő tényezőit ma a következő fázisokban látom:
- Nyersanyagbegyűjtő telepek szervezése gazdaságilag fontos vidékeken,
- a 9. század elején megalakult kazár-zsidó közigazgatás hatásköre alól kivonulás a peremterületekre vagy azokon túl fekvő „védett” helyekre,
- a honfoglalásban résztvevő és részt nem vevő törzsek szétválása és végül
- a több évig tartó előkészületek végrehajtása.
Ezek természetesen csak a legfontosabb tényezők voltak, amelyekhez még minden bizonnyal más részletkörülmények is társultak, mint pl. a karaván-kereskedelemben való eddigi közös szereplés bizonyos irányú megosztása, a részvétel módozatainak kidolgozása stb. Mindezekre a részlettényezőkre vonatkozólag a publikációk hiányosságai miatt tájékozódásunk ma még elég nehéz, de ennek ellenére néhány feltűnő jelenséget máris regisztrálhatunk; főleg a kievi állam, első sorban Kiev műhelyeinek termelése és e termelésnek a távoli csoportokkal való kapcsolatára vonatkozólag.
A honfoglalásban résztvevők tárgyi hagyatéka (fegyverzet, fémművességi alkotások, felszerelések) egy igen feltűnő különbséget árul el máris a szóbanforgó, visszamaradt magyar csoportok eddig ismert tárgyi hagyatékáról. Az utóbbi csoportokból csaknem teljesen hiányzik a kétélű normann kard, amely a honfoglaló csoport hagyatékának nagyon gyakori része. Ez annál feltűnőbb, mert e csoportok nemesfém hagyatéka egyébként egy és ugyanazon koncentrálási munka minden nyomát magán viseli. A kievi Arany Kapunál eltemetett rangos magyarnak is ilyen kétélű normann kardja volt, markolatán ezüst, palmettás lemezborítással. A honfoglalásban résztvevők hagyatékában a normann kétélű kard éppen olyan gyakori, mint a pusztai könnyűlovassági szablya. Ez a feltűnő különbség nem véletlen. A pusztai könnyűlovassági és nyugati nehézfegyverzet (kétélű pallos, lándzsa) egyidejű kifejlesztése és a velük kapcsolatos kétféle taktika betanítása kimondottan a honfoglalás előkészületeihez tartozott. A visszamaradt törzsek azonban ennek a kétféle taktikának begyakorlásában nem vettek részt. A nehéz fegyverzet hiányát náluk igy lehet kiértékelni. A szablyát azonban, mint steppevilági jellegzetes fegyvert az új útrakészülők megtartották. Amikor a kétféle fegyvernemre való áttérés, a fegyverek tömeges gyártása és használatuk betanítása megkezdődött, akkor dőlt el, hogy melyek lesznek a visszamaradó törzsek. A nemesfémkészítmények technológiai vizsgálatának döntő szava van a kezdőidő megállapításánál. Technológiai vizsgálat eredményeként a 889. évszámtól visszafelé cirka 30-35 évet kell a lázas fegyverkezésre és betanításra feltételeznünk. Olyan hihetetlenül magas technikai színvonalú alkotások, mint a két rakamazi ezüstkorong, vagy a Szolnok-strázsahalmi és fehéregyházi tarsolylemezek már nem jutottak el a visszamaradt csoportokhoz. A bécsiszablya technológiai színvonala alapján ítélve e 30-35 éves fejlődés alapját jelentő időköz közepe táján – 875 körül – keletkezett a kievi műhelyek egyikében. Fejedelmi méltóságjelvény lévén, készítését a fejedelmi hatalom demonstrálásának szükségével hozhatjuk kapcsolatba. Ez a szükségesség politikai síkon kiértékelve annyit jelent, hogy ettől az időponttól számítható a honfoglalásra készülődő törzseknek, élükön ÁLMOS fejedelemmel, teljes emancipációja a Kazár Kaganátustól. A visszamaradó törzsek ekkorára már szintén biztonságos helyekre települtek át, eltávolodva a kazár kormányzattól. Amilyen mértékben fokozódott ( 875 után) a lázas fegyverkezés, ugyanolyan mértékben lazult a kapcsolat a visszamaradt törzsekkel, de ez a kapcsolat a kereskedelmi karavánélet formái között megszakítatlanul továbbra is virágzott és még a honfoglalás lezajlása után sem szakadt meg. A Szuzdál- Morzsánsz térségben talált tarsolyokon – 6 darab ! – lemérhető a fejlődésnek az az időpontja, amikor a honfoglalásra készülődőkkel való kapcsolat már lazulni kezdett, azaz amikor a kazár birodalomtól való végleges elszakadás eltökélt szándéka már nyílt titok lett. A monogámiára való áttérés akkor már befejeződött és ennek a monogáminak kedvező, Krim félszigeti kereszténység felé való orientálódás nyoma még kimutatható a Szuzdál-Morzsansz térség magyarságánál is. Úgy látszik, hogy a nagy vállalkozásra való készülődés ennek a mind gazdasági, mind katonai szempontból óriási jelentőségű társadalmi reformnak csendes bevezetésével kezdődött. „Egy feleség, egy gazdaság, egy gond” lehetett a jelszó. Az összes honfoglalásra vonatkozó forrásaink egyértelműen tanúsítják, hogy a nagy meginduláskor az egynejűség a honfoglalóknál már jő ideje meglévő természetes és megszokott állapot volt.
A 889. évi megindulás nem okozott túlságos nagy vákuumot a Dnyeper-Donec és Don vidéken. Egyrészt a kazár-zsidó kaganátus zsoldos besenyő serege a hozzátartozóival együtt már a készülődő magyarság nyomában volt, másrészt a kelet-nyugati világkereskedelemben tevékenykedő hajós normannok nyomában a kievi állam területére jelentősebb normann népcsoport telepeden le és magát Kievet is elfoglalta. A honfoglalásban résztvevő csoport távozása Kievből és vidékéről megegyezéses alapon történt. ANONYMUS erre vonatkozó közlését a dirhem leleteink igazolják. Ezek a dirhemek Kieven keresztül jutottak tovább nyugatra, ugyanazon az utón, amelyen maguk a honfoglalók vonultak.
A visszamaradt magyar népcsoportok teljes mértékben résztvettek a kelet-európai gazdasági élet vérkeringésében. Még az itt-ott felbukkanó egyes magyar sírok – Tankejevka, Vorobjevo stb. – nemesfém mellékleteit sem lehet „kereskedelmi árucikknek” minősíteni, hiszen a csoportok közti közlekedés rendkívül intenzív volt. Vitathatóbbnak látszanak az olyan esetek, amelyekben az ősmagyar jellegű nemesfém készítmények távoli népek más típusú sírjaiban, idegen holmikkal keveredve fordulnak elő. Ezek az esetek csábították külföldi és hazai régészek egy részét az un. „nemzetközi árucikk” elmélet elfogadására. Hogy az idegen népek, amelyeknek közvetlenül semmi részük sem volt a föntebb tárgyalt koncentrálódás létrehozásában, vásárlással, cserével, rablással vagy ajándékként jutottak-e hozzá a csillogó nemesfém készítményekhez, eldönteni, az erre vonatkozó adatok hiányában nem lehetséges. Bulgária esetében van forrásadatunk arra vonatkozólag, hogy magyar követek- ÁRPÁD és KURSZÁN -, továbbá nagy magyar hadseregek fordultak meg azon a vidéken. A palmettás minták rendszeres feltűnése bolgár kerámián, lehet összefüggésben a magyar viselet ottani megjelenésével. Vannak azonban fémleletek is Bulgáriában, amelyek akár kereskedelmi utón, akár másként kerültek erre a vidékre. (Madarai, kardhüvelyvég). Sokkal nagyobb hatással volt a palmettás művészet a skandináv népek művészetére az északi országokban. Ezzel a palmettás művészettel a skandináv-arab világkereskedelemben nagy szerepet játszó normann karavánok vezetőinek és fegyveres kísérőinek számtalanszor volt alkalmuk megismerkedni, amikor útjuk Kieven és a Donec-medencén át a magyar telephelyek és műhelyek közt vezetett. A skandináv, viking hajózászlók mintái és technikai megoldásai a magyar tarsolylemez művészet hatása alatt készültek, de már a skandináv igényeknek megfelelően átdolgozva. A skandináv Jeliinge- és Ringerike-stílus nem egyéb, mint a tarsolylemezművészet egyenes folytatása. Kihatásának nyomai még Angliában is megtalálhatók. Olyan arányú koncentrálódást azonban, mint az ősmagyarság 889, előtti hazájában, sehol sem találunk sem Bulgáriában, sem Skandináviában. Hogy a Dnyepervidéki szlávságnak milyen része volt e koncentrálódás lebonyolításában, meghatározni nem tudjuk, mert a régészeti kategóriák népi azonosítása a szovjet régészeti irodalomban különböző szempontoktól függően erősen ingadozik, a magyarokra vonatkozó írott forrásközleményekkel való tárgyilagos egybevetésnek pedig egyelőre még a módszere is hiányzik a szakirodalomban.
A honfoglalásra készülődő magyarság erősen koncentrált fémművessége igen jelentős történelmi alapokon jön létre. Nemcsak egyes alapvető tárgyformák, hanem a mintaanyag egy része is a megelőző korokból öröklődött át az ősmagyarság igényeit szolgáló műhelyekbe. Az un. Martinovka-kultúra ( 6. század), a Minuszinszk-medencében virágzó 8 – 9. századi bronzöntéses fémművesség és a Krim-félszigeten és vidékén virágzó keresztény műveltség fémművessége nélkül nem jött volna létre az a palmettás művészet amelyet koncentráltan a honfoglalók hagyatékában találunk. Ezen összetevő elemek hagyományokat fejeznek ki, a hagyományok mögött pedig történelem húzódik. Ezért van az, hogy a régi Európában egy nép akkor emelkedik föl az ősállapot homályából történeti szerepre, amikor ősi hagyományait fönntartó saját fémművességét történeti fokon álló célok szolgálatába állítja. A kievi állam területén a 9. században két nép volt ezen történeti fokon: az ősmagyar és a normann. Mindkettőnek erősen koncentrált, hagyományokon fölépülő, magas rendű fémművessége volt. Ugyanekkor a szláv törzsek még nem mentek át az ilyen fémművességi fejlődés fokozatán. Ezért nevetséges soviniszta törekvés, akár a normann, akár a magyar fémművesség alkotásaiból elcsipegetni egyes darabkákat egy olyan nép számára, melynek hagyományaival ezek nincsenek összefüggésben.
