A zsidóknak két olyan fajvédő lapjuk is van a sok között, amelyek nyíltan hirdetetik fajvédőségüket. (A többiek csak burkoltan csinálják.) Ez a két lap az „Egyenlőség” és a „Zsidó Szemle”. Zsidónak írják zsidók, de azért nem ártana, ha cikkeiket a magyarok is olvasnák. Tanulhatnánk tőlük bátor, sőt vakmerő fajvédelmet. Ha lenne a földkerekségén valahol egy Zsidóország, amelyben ők nemcsak az urak lennének, — mert ilyen ország fájdalom, sok van, köztük szegény Csonkamagyarország is, — de amely nekik igazi hazájuk is lenne, úgy mint nekünk a magunké, — amelyet vérükön szereztek volna, mint mi a magunkét, — amelynek megtartásáért sok-sok századon keresztül hullott volna a zsidóvér, mint hullott Magyarországért a magyar, — amelyen nekik élni és halni kellene, mint nekünk itt, ezen a magyar földön, mert nekik sem lenne a nagy világon ezenkívül számukra hely, mint nekünk nincs Magyarországon kívül, — szóval, ha olyan Zsidóországa volna valahol a földkerekségén a zsidóknak, mint amilyen Magyarország a magyaroknak és abban a soha nem hívott, lopva beszivárgott magyarok lapja úgy merne magyar fajvédelmet hirdetni, mint Csonkamagyarországon zsidó fajvédelmet hirdetnek ezek a zsidó lapok; akkor azok a zsidók abban a Zsidóországban azokat a magyar fajvédő lapokat meg nem tűrték volna. De nem tűrnének egyetlen magyart sem meg maguk között, ha azok a magyarok úgy viselkednének Zsidóországban, mint ahogy a zsidók viselkednek Magyarországon.
Tisztára bizonyos ez, ha megfigyeljük, hogy ezek a zsidók mi közöttünk, ahol pedig csak vendégek, még csak nem is szívesen látott vendégek és mégis oly ordító módon mutatják ki fajtájuk legjellegzetesebb tulajdonságát, hogy talán még akarva sem tudnának egyforma mértékkel mérni magyarnak és zsidónak.
Olvasgatjuk az Egyenlőség tavalyi újévi számát. Abban találunk egy első látszatra nagyon ártatlan cikket, amely pedig ma, — a törvényhatósági választások idején még időszerűbb, mint mikor íródott.
A cikk a zsidó nyomorúságról siránkozik:
„Egy évvel ezelőtt — mondja az író — azt írtam e helyen, hogy felekezetünk sohasem volt oly szegény, mint most. Most hozzáfűzhetem, hogy azóta még szegényebb lett. A gazdasági antiszemitizmus nem küzdött hiába. Világosan látszik ma már, milyen végzetes hatásokat ért el. Lekopott emberek tömege jár-kel közöttünk és kétségbeesett családapák menekülnek a halál torkába. A szerencsétlenek! Nem tudnak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek és nem jut eszükbe, hogy a megpróbáltatások korszaka után ismét visszaszerezhetik földi javakban azt, amit elvesztettek. Milyen más emberek voltak a mi őseink! Százával ölették meg magukat Isten vallásáért űzették magukat faluról-falura, országról-országra. Nem vesztették el lelkierejüket, mikor évszázadokon a ghettóba zárták őket, a sárga folt egyiküket se vitte öngyilkosságba. Az Istenben való végtelen bizalom tartotta bennük a töretlen reményt és éhezve, fázva és lealacsonyítva, emberi létükben meggyalázva, hirdették Isten dicsőségét, hordták keserű sorsukat, mint a mindenható kiválasztottjai.”
„Otthagyni az életet azért, mert a luxus némely öröméről le kell mondani. Szabad-e ezért eldobni az életet, mint egy rongyot? Ez nem zsidó mentalitás!”
„Igaz, szegények vagyunk, szegény a felekezetünk, még szegényebbek vagyunk, mint keresztény honfitársaink. Sajnos, ők is lerongyolódtak. Az volna a rettenetes, ha a mai pusztulás közepén a zsidóság gazdagnak maradt volna és nem szenvedne keresztény testvéreivel együtt. De nem is ez fáj nekünk, hanem a szenvedésnek és a gyűlöletnek az a láncolata, amely még mindig kísér utunkon. Mi a vétkünk? A mi népünk, a mi vallásunk hirdette az Egyistenhitet. A mi etikánk hirdette először a felebaráti szeretetet. Ez a mi vétkünk, nekünk zsidóknak. Hozzátehetem, hogy bőven megérdemeljük az egyenlő jogokat, mert kötelességünket a legteljesebb mértékben teljesítettük és áldozatkészségünk nem kisebb más polgártársainkénál.”
„Nem vagyunk-e épp oly barbárok, mint kétezer év előtt? Nem gyilkolunk-e le gazdasági érdekből ma is milliókat és nem hágnak-e a gazdagok szegények holttestein át a vagyon és boldogulás felé? Majdnem hatezer éves a zsidó vallás és majdnem kétezer éves a kereszténység. Nos, a hatezer éves zsidó tan és a kétezer éves keresztény tan átitatta-e már a földi lelkeket? Meg tudunk-e egymás mellett békésen élni? Hiszen a föld elég nagy valamennyiünk számára.”
„Miért az óriási különbségek ember és ember között a megélhetési lehetőségekben? Miért van még mindig úr és szolga, vagy nem is szolga, de rabszolga? De ha nem lehet eltüntetni ezeket a különbségeket, aminthogy nem lehet, mert nem törekszik az emberiség legalább nagyobb testvériségre, hogy kíméljék egymást legalább abban a mértékben, ahogy háziállatainkat kíméljük?”
„A mi vándorlásunk még mindig a sivatagon vezet át. Még most sem érdemeljük meg, hogy elérjük a Kánaán boldogságos országát. De legyünk férfiak, legyünk bizakodók! Ha gondok rohannak meg, ha kopog a nyomor küszöbünkön, gondoljunk Egyiptomra, ahol a hét sovány esztendő után beköszöntőitek a bőség esztendői!”
Olvasva ezt a siralmat, szinte zsebébe nyúl az ember, hogy habár magunk is lekopottak vagyunk, mégis a krisztusi felebaráti szeretettől ösztönöztetve, legalább néhány fillérrel segítsük meg azt a szegény cikkírót, akinek küszöbén a nyomor ha egy évvel ezelőtt már kopogott, azóta bizonyosan már be is látogatott.
Keressük tehát fel ezt a küszöböt! Nem is kell olyan nagyon keresgélni! Csak most vesszük észre, hogy a cikk élén ott szerepei az írójának a neve is: Sándor Pál országgyűlési képviselő!
Tedd vissza keresztény magyar atyámfia zsebedbe azt a néhány keservesen előkapart filléredet! Ne nevettesd ki magad a felajánlásával! Mert igaza van Sándor Pálnak: — „nincs egyenlőség a földön” — még a nyomorban sem! Más a magyar nyomor és más a zsidó nyomor! Mindjárt ki is fejezhetjük ez utóbbi nyomort számokban is. Pengő számokban! Sándor Pált ne féltsd az éhenhalástól! Nem hagyja Schlézinger magát még a nyomorúságban sem! Évi 134,819, — azaz Egyszázharmincnégyezer-nyolcszáztizenkilenc pengő bevallott „évi jövedelmen” kénytelen szegényes életét tengetni! Vajon hány nyomorgó magyar ember évi keresetéből tevődik össze ez az összeg? És vajon hány magyar család boldog élete telne ki abból a jövedelemből, amely még ezen kívül ott settenkedik valahol a Schlézingeri küszöbön belül?
És Sándor (Schlézinger) Pál mégis a zsidók hét szűk esztendejéről kesereg — és várja a hét bőesztendőt, holott a magyar nép az, amely már a hétszer hét szűk esztendő után szeretne legalább egy bő esztendőt is látni.
És Schlézinger Pál panaszkodik a gazdasági antiszemitizmus ellen, amelyik pedig még csak eljövendő. Milyen siralomfala lesz az „Egyenlőség”, ha egyszer majd el jövend, meri jönnie kell. Ha a zsidók már most is gazdasági antiszemitizmust éreznek, mit szóljunk akkor mi ahhoz a gazdasági antimagyarizmushoz, amely évtizedek óta dühöng hazánkon és amely a világgá jajgatott fehérterror meséjét megcsúfolva máig Csonkamagyarország teljes mezőgazdasági válságát érlelte meg!
A zsidó kétféle mértéke gyönyörűen működik, mikor már öngyilkosságba hajtónak látja a zsidó nyomort, mert egyik-másik faj testvére a megszokott luxus némely öröméről kénytelen lemondani. Pedig annak a sorscsapásaitól megtört izraelitáknak a papája vagy nagypapája még batyuval a hátán jött át a Kárpátokon, míg ma az unoka „nyomorúságában” is jobban él, mint a „jómódú” magyar.
Miféle zsidó gondolkozásmód kell ahhoz, hogy valaki le merje még a saját fajvédő lapjában is írni, hogy ők szegényebbek, mint a magyarság, amely tényleg teljesen le van rongyolódva. És miféle cinizmus az, amikor a mi igazán nyomorult állapotunkon sajnálkozik a zsidó, aki bennünket idáig juttatott! — Szegény magyarom! De mélyre süllyedtél!
Fáj nekik a szenvedés, melyet a mi gyűlöletünk hozott rájuk. Hát miért nem hagyják itt ezt a siralomvölgyét, míg van még valamiök a tőlünk gyűjtött vagyonból? Hiszen zsidó hazája széles e nagy világ s szerintük mindenütt jobb, mint itt. Hogy nagyobb kedvvel induljanak, magyarázzuk meg nekik, hogy mentől tovább maradnak itt, annál inkább fog a szenvedésük fokozódni, mert ahogy a palesztinai Kánaán dús mezőiből sivár kősivatagot csináltak, úgy sehol a világon, ahol lábukat megvetik, többé fű nem nő. Nem sivatagban vándorolnak, de sivatag marad utánuk mindenütt, ahol az emberiségre oly veszedelmes vándorútjok elhalad. Ha az általuk okozott nagy nemzetpusztulásban egy-két Bacherjük, Krausz Simijük nekik is elhull, az is csak a természet törvénye. Az élősdi, ha kellő időben odább nem áll, maga is utána pusztul a kiszipolyozott alanyának. Tehát csak jót teszünk a zsidainkkal, ha azt tanácsoljuk nekik, hogy keressék további boldogulásukat más hazában.
Schlézinger Pál nem jól tudja a történetet, — nem a zsidók hirdették először a felebaráti szeretetet. A zsidó faj még kialakulóban sem volt valahol Afrika belsejében, mikor már a szumirok azt nemcsak hirdették, de gyakorolták is. És talán még ma is boldog nép lennének, ha éppen ennek az erénynek a zsidókkal szemben való gyakorlása miatt nem pusztult volna el boldog hazájuk. Azt megengedjük, hogy a zsidók ezt a felebaráti szeretetet hirdetik, de gyakorolni? Velünk szemben? Úgy-e Schlézinger úr, ezt még ön se merte leírni!
Azt azonban le merte írni, hogy megérdemelnék az egyenlő jogokat, mert „kötelességeiket a legteljesebb mértékben teljesítették és áldozatkészségük nem kisebb, mint más polgártársaiké,” Kun Béla, Szamuelli, Garami, Weltner Jakab, Rónai Zoltán, Göndör Ferenc, tudjuk, megtették kötelességüket a legteljesebb mértékben. Megtette Vázsonyi Vilmos is. Ő még segítségül hívta Sauerweint is! Megtette és megteszi Schlézinger Pál is, mikor dacára annak, hogy évi 130.000 pengőből kénytelen nyomorogni, nem hagyja el „Árpád apánkkal bejött” honfoglaló őseinek vérrel megszentelt rögeit. Inkább nyomorog itt tovább és eltanácsolja a vérbeli okleveles magyar fiúkat villanyos kalauzságokra, mert hiszen dolgozni nem szégyen.
És áldozatkészségesek is ők. Az ő pénzükből épült a tudományos akadémia. Ők áldozatkészségetek össze a Nemzeti Múzeumot, Zsidó téglagyárosok adták össze az ingyen téglát a Nemzeti Színházhoz és zsidó előkelőségek, — hölgyek, urak állottak be aprószereseknek, hogy ezt az áldozatos téglát saját kezükkel hordják az épületre. Zsidó áldozatkészség alkotásai a köztereinket díszítő szobrok. A Lipótváros gazdag zsidai rakták össze a hadikölcsönkötvények elhelyezésével verejtékesen megszerzett keserves keresetüket, hozzáadták a mágnások és papibirtokok olcsó bértelén bekéréseit hasznukat, megtoldottak azzal a pénzzel, amelyet országszerte a zöldhitelen nyertek, ráadásul odaadták minden vagyonukat, ami 130,000 pengő évi jövedelem biztosításán felül maradt és ezzel boldoggá tették azt a számtalan özvegyet, árvát, magát aggkorára biztosító szegény embert, akik már azt hitték, hogy hadikölcsönbe fektetett vagyonuk teljesen megsemmisült. Mindezt megtette a zsidó áldozatkészség! — Vagy nem?
El kell azonban ismernünk, hogy néha a zsidónak is vannak őszinteségi rohamai, őket is lenyűgözi néha a magábaszállás emberi kényszere. Nem menekedhetett ettől Schlézinger Pál sem, mikor izraelita módra kérdésre állít: „nem gyilkoltunk-e le gazdasági érdekből ma is milliókat és nem hágnak-e a gazdagok szegények holttestén át a vagyon és boldogulás felé.” — Hát az bizony így van!
Azt is megkérdezi: „miért a különbségek ember és ember között a megélhetési lehetőségekben? Miért van még mindig úr és szolga, vagy nem is szolga, de rabszolga? Miért nem törekszik az emberiség, hogy kíméljék egymást, legalább abban a mértékben, ahogy háziállatainkat kíméljük?”
Erre nekünk magyaroknak könnyű a felelet. Nálunk már sok száz éve nem volt rabszolga. A jobbágy felszabadítással megszüntettük az úr és szolga fogalmát. Ha most Schlézinger szerint — és ebben igazat kell neki adnunk, ismét van úr és szolga, sőt rabszolga, annak — elismerjük, — mi vagyunk a bűnösei, mert befogadtunk magunk közzé olyan jövevényeket, akiknél alázatosabb szolga a világon nincs, míg szegény, de akiknél kegyetlenebb, embertelenebb rabszolgatartó sincs — ha vagyonhoz s ezzel hatalomhoz jutottak!
A magyarországi zsidóság az ő mértékeik szerint mérve: lehet ma nyomorgó, de a mi mértékünk szerint, a mi állapotunkkal összehasonlítva, nagyon is vagyonosak. Azt mondják, hogy ezt a vagyont munkával szerezték meg. — Ez nem igaz! — Enyhe kifejezéssel élve: „élelmességükkel”. Zsidó élelmességgel szerezték. Nem teremtettek alkotó munkával új értékeket, csak „mások” vagyonát „élelmeskedték” el. Mert ha nem így lenne, akkor ebben a szerencsétlen országban a meggazdagodott zsidók mellett boldogan, megelégedetten élhetnének régi vagyonuk birtokában, vagy még a hozzá szerzettben a magyarok is. Ezzel szemben a valóság az, hogy a mértékben csudálatos egyensúly van. Amilyen mértékben tollasodik a zsidó, ugyanolyan mértékben szegényedik a magyar. Ha csak az lenne, hogy ha egy zsidó meggazdagszik, egy magyar menne tönkre, — az még aránylag boldog állapot volna. De hatványozódik a magyar veszedelem azzal, hogy a zsidó étvágya kielégíthetetlen. Mentől többet szerzett, annál többre vágyik. És mentői vagyonosabb lett, az így szerzett hatalmával még fokozottabban „élelmeskedik,” így elég egy élelmes zsidó, hogy egy egész falut felfaljon.
A rongyszedő zsidóból lesz szatócs, azután korcsmáros, azután földbérlő, gabonakereskedő, földbirtokos, bankár, kormányfőtanácsos, főrendiházi tag. De mindezeknél nem a mesterségéből él és nem azon vagyonosodik. Mindez mellékes, csak cégtábla a tulajdonképpeni foglalkozáshoz: a pénzüzérkedéshez, amelynél kiválóan tudja alkalmazni azt a bizonyos felebaráti szeretetet.
Akármilyen szégyen az is reánk, be kell ismernünk, hogy ez a zsidóság, amelynek tagjait még 7080 évvel ezelőtt a faluvégi cigány is letegezte, Csonkamagyarországnak ma az ura s a büszke magyarság: szolga. Nem is szolga, de rabszolga, melynek élete is ma már a zsidó kegyelemtől függ.
Kegyetlen módon ébresztett bennünket erre a szégyenteljes valóságra a törvény-hatósági virilisták választása!
A híres Zemplén vármegyében, az Andrássyak, Szemerék, Sennyeyek, Dókusok hazájában, Kossuth Lajos szülőföldjén kapta meg az első vérig sértő arculcsapást a magyarság. A magyar vagyont, e szent magyar földet, a hajdani híres megyegyűlések után most kizárólag zsidók fogják az új megyegyűlésen képviselni. Csudálkozhatnánk rajta, ha az izraeliták hagyományos áldozatkészségük bizonyítása végett a megyegyűlés terme részére meg nem festetik azt a történelmi pillanatot, mikor az új honfoglalók: Trattner Márkus, Berger Jakab, Eisenberger Mór, Landesmann Zoltán ötvenhárom fajtestvérükkel oda bevonulnak.
Miskolc város valamikor a csizmadiáiról, meg a pislogó kocsonyájáról volt híres, most ezt is elfoglalta az új uraság. Negyvennyolc virilistája közül csak tizenkettő a goj, de ezek közül is nyolc a szabadkőműves és kettőnek zsidó a felesége. Ezentúl majd a Bloch, Feldmann, Schwarz, Strausz, Moskovics, Tyrnaner „családok” sarjai fognak azokon a székeken ülni, amelyeken évszázadokon keresztül kemény becsületes magyarok látták el a város ügyeit. És ha a megjelentek névsorában majdan a Győri, Halmos, Kardos és Barta jóhangzásű neveket olvasod — óh jámbor olvasó, tudd meg, hogy azok is az új honfoglalók fajtájából valók.
Budapest még nem választott. De az eredmény itt sem kétséges, ha tudjuk, hogy a kétszáz legtöbb adófizető közül éppen százötven tartozik ama nyomorgó fajhoz, amelynek szomorú sorsán oly szívetfacsaró módon kesereg az „Egyenlőség.” A jeles névsort Hatsek nyitja meg gyenge 631,000 pengő évi jövedelemmel, sorakoznak utána a Springer, Klein, Helvey, Schwartz, Eber, Vida, Popper, Fuchs, Madarassy Beck, Bachruch, Domony „fajmagyar” családok. E nyomorgó zsidók között a sorrendben Sehlézinger (Sándor) Pál a már említett potom 134,619pengős évi bevallott jövedelmével a 41-ik és az utolsó „nyomorgó” a 150-ik Feldmann József 89,752 pengő jövedelemmel
És ne hidd kedves olvasónk, hogy ez csak Budapesten és a vidéki nagyobb városokban van így! A minden magyart végveszedelemmel fenyegető zsidó áradat lassan, de biztosan hömpölyög eddig míg feltartózhatatlanul keletről nyugat felé! — Ezelőtt ötven évvel a veszélyes határ még Eperjes, Sátoraljaújhely, Ungvár, Munkács, Máramarossziget volt. Ma már elnyelte Miskolcot, Debrecent, Nagyváradot. Sivár pusztaság már a hajdani magyar bőség, jólét, jókedv hazája — a Nyírség. A Tiszántúl egy része még védekezik, nagyrészén azonban már átcsapott az ár. Nem állottá útját a Tisza se. Ott vannak az „élelmes” faj honfoglalói már a Duna-Tisza közén is minden faluban, talán Izsákot kivéve. És ha Budapesten a Svábhegy környékén huncutkás zsidót látsz, tudd meg, hogy azok nem galíciaiak, de már magyar állampolgárok, akik szálláscsinálói, nem a Budapestet fenyegető zsidóknak, mert itt már elegen vannak, de a Dunántúl megszállására induló izraelita hadaknak.
A veszélynek szemébe nézni nem merők kedvenc szólásmondása az: a zsidók az élelmes népen nem tudnak kifogni. Például hozzák fel a németeket. Az események ezt a mesét ugyancsak megcáfolták. Az egyes zsidó ellen még könnyű védekezni, de ha egy községet meglepnek, azzal el is tudnak bánni minden fajra való tekintet nélkül. Berlinre, Hamburgra, Bécsre csak nem lehet ráfogni, hogy eredetileg ne lettek volna tiszta német fajú városok. Ma teljesen a zsidó igát nyögik. Budavára visszafoglalása után a törököktől kiürített Pestet szeretett uralkodóink tiszta németfajú lakossággal telepítetek be. Magyar embernek letelepedési engedélyt nem is adtak. Mikor a múlt század legelején a zsidó előőrsök Pesten megjelentek, az első tíz éven keresztül minden zsidó boltos belebukott a vállalkozásába. A tizenegyedik évben meggyökerezett egy s hogy azóta hová jutott a hajdani zsidómentes Budapest, azt méltóztassanak egy-egy hosszúnapi séta alkalmával Budapest utcáin megállapítani.
De nemcsak a városok, a faluk is érzik a fojtogató kezet. Az a falu, amelyben csak a bérlő, korcsmáros és szatócs a zsidó, még boldognak érezheti magát. De jaj annak a községnek, amelyet az előnyomuló zsidóság stratégiai központnak választ, mint Soltvadkertet. Itt alig néhány év alatt hamisítatlan galíciai falut varázsoltak a hajdani magyar községből. Kaftán már itt a nemzeti öltözet és a község 25 virilistája közül ma még csak 23 a zsidó, de holnap már nem lesz birtokos goj ebben a faluban!
Ma még a Dunántúlig a nagy áradat el nem jutott, de előhírnöke a föld alól már itt-ott egyik-másik községben fel-fel fakad. Vízjárta-vidéki ember tudja, hogy a vakondoktúrásból elfakadó víz már az áradat előjele!
Magyarok!
Ébredjetek! Fel a gátra! A törvényhatósági választások a nagy veszedelmet jelző félrevert harangok kongása! A veszedelem nagy, de ha összefogunk, megbirkózhatunk vele. Egyezkedés, könyörgés, kegyelemkérés, behódolás itt nem segít! Hiszen látjátok, hogy a zsidóknak a mai állapot még mindig hét szűkesztendő! Ezek ha már minden magyart felfaltak volna, még akkor is éhesek lennének, vagy éppen még akkor jönne meg az igazi étvágyuk.
Nekünk fel kell a harcot velük nyíltan venni. Ha ezt megtesszük, miénk a győzelem! És a harc nem is oly nehéz! Csak minden magyar „védővárat” csináljon a házából, amelybe nem ereszti be se az ellenséget, sem annak portékáját. A Sándor Pál újévi siralma megmutatja mindenkinek, aki eddig még nem tudta volna az, eredményes harc módját. Csak magyar iparosnál dolgoztass, csak magyar kereskedőtől vásárolj, csak magyar szállodát, vendéglőt, kávéházat látogass, csak magyar ügyvédhez orvoshoz, mérnökhöz fordulj tanácsért, csak magyar lapot és könyvet vásárolj, szóval, ha pénzt kell kiadnod, csak magyar kézbe jusson az. Ennek a harcmodornak neve a
»Gazdasági antiszemitizmus!«
Magyar Nemzeti Függetlenségi Revíziós Párt.
