Posted on Hozzászólás most!

Harkányi Vilmos: Ha egy nemzet meghasonlik önmagával…

Megjelent: Cél, 1964. évfolyam
Megjelent: Cél, 1964. évfolyam

Történelmi sorsfordulatok nemzeteket olyan szerepre és magatartásra kényszeríthetnek, amely nem felel meg lényüknek, valójuknak, gondolat- és lelkiviláguknak. Olyasmin mennek át, mint a lelkibetegek, akik énjük egy részéi elnyomták és tudatalatti rétegekbe kényszerítették, hogy legalább külsőleg alkalmazkodni tudjanak az adott valósághoz, vagy ahhoz, amit annak tartanak. A tények vagy a velük összetévesztett képzetek kényszerítő hatása alatt erőszakot követnek el magukon, is ezzel véghezviszik és betetézik azt a folyamatot, amihez valamely történelmi sorscsapás adta meg az első lökést. Valójukból nemzeteket is ki lehet forgatni, őket is neuraszténiába, sőt tudathasadásba lehet taszítani, ha előzőleg megrendült önbizalmuk és összeomlott történelmi szerepükről és rendeltetésükről alkotott világképük.

Az 1945-i katasztrófából talán egy nemzet sem került ki belsőleg oly meghasonlottan, mint a német. Egyrészt egyik sem zuhant — nagyhatalmi szerepkörből az ájulat szakadékéba — akkorát, mint ő, másrészt egyik sem, vonta — a zuhanás hatására — oly gyökeresen kétségbe saját múltját, önértelmezését és értékeit. Egyik végletből a másikba esett: a fennhéjázás, nagyzási hóbort, hatalompolitikai szertelenség tizenkét esztendeje után oly mérvű kisebbségi érzet, sőt nihilizmus vett erőt rajta, amilyenre kevés példa van a történelemben. Nemcsak a háborút is vele nagyhatalmi pozícióját veszítette el, hanem az utat is, amelyen járjon, az eszméket és eszményeket is, amelyeket kövessen.

Ehhez a diagnózishoz látszólag ellentétben áll az a gazdasági erőtől és jóléttől duzzadó kép, amelyet Nyugat-Németország már évek óta nyújt. Az ország példátlan gazdasági fellendülése azonban ugyanannyira patologikus tünet, amennyire teljesítőképesség jele. A német, akiben a totális háborús vereség hatására nemzeti öntudata, világképe, politikai ideológiája s minden idealizmusa összeomlott, aki a denázifikálástól az áldozatos hazaszeretet s a hősi halál beszennyezéséig a nemzeti megszégyenítés minden fokozatán átment, „ezt nem vethetik szememre” és „ezért nem vonhatnak felelősségre” jelszóval a gyakorlati anyagelvűségbe, a pénzkeresés kizárólagosságába menekült. A gazdasági tevékenységiben politikai pótlékot keresett és talált, egy aránylag veszélytelen szektoriba tért ki és húzódott vissza.

Elzárkózott a politikai tájékozódás, aktivitás és felelősségvállalási elől. Közösségi kötöttséget és elkötelezettséget nem akar ismerni, a közösségi érdeket, a legtágabb értelemben vett „res puiblicá”-t nem vallja szívügyének. Elsőszámú iránytűje üzeme rentabilitása, havi fizetésének vagy munkabérének fokozása, előlépésének és érvényesülésének meggyorsítása. Életfilozófiája merőben pragmatikus, célszerűségi szempontok határozzák meg magatartását és érdeklődési körét. A márkán kívül alig ismer el más értékmérő eszközt, a személyes és társadalmi tekintélyt is a pénztárca súlyával méri fel. Látszólag birkamódra tűri, hogy belülről és kívülről állandóan kioktassák, gyanúsítsák, lekicsinyeljék, ledorongolják, károsítsák, megbélyegezzék. Imponálni csak a pénzével akar. A jóvátételi kötelezettségek vállalása óta hozzászokott, hogy külpolitikai barátságot megvesztegetéssel szerezzen, pénzért vásároljon.

Mivel csalódottságában visszahúzódott a politikától, megengedte és tűrte, hogy egy baloldali kisebbség váljék hang- és mérvadó szóvivőjévé, s ezzel a néma közvélemény és a harsogó „közölt vélemény” közt áthidalhatatlan, jövőjére könnyen veszedelmessé válható űr keletkezzék. A nyugatnémet sajtó még ma is túlnyomórésziben azoknak a politikai erőcsoportoknak a kezében van, amelyek majdnem két évtizede a megszálló hatalmaktól kaptak újságengedélyt s azóta is — az idők változása ellenére — az akkori szellemben monopolizálják a véleménynyilvánítást és a hallgató közvélemény képviseletét.

Németországban hiába tartanak szavazásokat és képviselőválasztásokat: szinte groteszk látvány, hogy a „közölt vélemény” /a sajtó/ állandóan a kormányon veri el a port, holott azt az a többség választotta meg, amelynek a véleményét neki tükröznie kellene. Még groteszkebb látvány, hogy a rádió- és távolbalátóállomások, holott közjogi testületek és az állam védnöksége alatt állnak, a kormány egyoldalú, elfogult, igazságtalan támadása terén gyakran még a magánkézben lévő újságokon is túltesznek. Ami manapság Nyugat- Németországban a „közölt vélemény” vonalán dívik, nem sajtó- és véleményszabadság, hanem véleménynyilvánítási monopólium sőt terror egy privilegizált kisebbség javára és a többség választotta kormány rovására — a néma illetve elnémított közvélemény meghamisítása véleményszabadság címén.

Hogy ez a megállapítás nem, túlzás, mutatja a közismert „Spiegel-botrány” körül kitört egyoldalú sajtóhadjárat, Franz Josef Strauss hadügyminiszter megbuktatásának politikai és publicisztikai kísérőzenéje és — legújabban — az alkotmányvédelmi hatóság körül kirobbantott „telefonlehallgatási botrány” — csupa olyan mesterségesen fölfújt, nagy dobra vert, végletekig kiaknázott „válság”, amelyeknél a nyugatnémet szociáldemokrata ellenzéken kívül a moszkvai és kelet-berlini kommunisták sütögetik politikai pecsenyéjüket. A kommunista Lengyelországnak és a Gomulka-rezsimnek jobb propagandistái alig akadhatnak, mint a nyugatnémet újságok, rádió- és távolbalátóállomások, amelyek közül többen — ingyen és bérmentve — amellett a lengyel tétel mellett kardoskodnak, hogy saját hazájuk az 1945-ben lengyel közigazgatás alá helyezett ősi német területekre minden jogát és igényét végleg eljátszotta. Hírhedtté vált a legnagyobb távolbalátóállomás 1963 nyarán Boroszlóról közölt helyszíni „dokumentáció”-ja, amelynek — ellentétben a hivatalos kormányállásponttal és a menekültszervezetek jogi érvelésével — az volt a veleje, hogy ez az ősrégi német város menthetetlenül és véglegesen lengyellé vált, bűn- és vétek volna rá továbbra is igényt tartani. Senki sincs kétségben e hírverés elvi és jelképes jellege felől: benne Boroszló az összes 1945-ben elvesztett német terület helyett és nevében szerepel. A baloldali német hírverők a saját nemzeti érdek ellen és a hazájukat megcsonkító idegen nemzet javára agitálnak. S ezt nevezik — miután a nacionalizmust bűnös ideológiának nyilvánították — „patriotizmus”-nak!

Ez a hazafiatlan propaganda-hadjárat csak egy része annak a szüntelenül folyó, az átlag németnek már a fülén kinövő önleköpködésnek, amit a nyugatnémet közvéleményképzés baloldali monopolistái „a múlt megemésztése” (Bewaltigung der Vergangenheit) címén és érdekében folytatnak. Ezen az émelyítő jelszón azt a követelményüket értik, hogy a németek szüntelenül kövessék meg a zsidókat a Harmadik Birodalom antiszemitizmusáért, állandóan fogadkozzanak, hogy ilyen elfajzásnak soha többé oda nem adják magukat, még két évtizeddel a háború vége után se szűnjenek meg hamut szórni a fejükre és volt ellenségeik, mai szövetségeseik, előtt bűnbánóan a porban csúszni. A „múlt megemésztésé”-hez hozzátartozik a német történelem, nagy alakjainak és dicső szakaszainak megvető leértékelése, például Nagy Frigyes, Bismarck, Hegel, Fichte, Nietzsche, Richard Wagner, Jacob Burckhardt, Oswald Spengler és mások életművének abból a szempontból való átértékelése, hogy mennyiben tekinthetők Hitler s a nemzetiszocializmus szellemtörténeti elődjeinek. Zsidóellenes kitételeikért még Shakespeare „Velencei kalmár”-ja és Luther hitvitázó iratai sem számíthatnak kegyelemre, sőt egyeseik az Újtestamentumtól is kicenzúrázni kívánnák Jézus Krisztus elitéltetésének és keresztrefeszítésének a zsidókra előnytelen fényt vető történetét. Hogy a mai Németországban Spanyolországot és Portugáliát csak bírálni illik, és lehet, olyan kézenfekvő, hogy említést sem érdemel.

Annál inkább érdemel említést az a be nem vallott tény, hogy a hírverés és véleménypiac monopolistáinak szellemi terrorja egyre növekvő jogbizonytalanságot hozott létre. A nyugatnémet alkotmány papirosán ott áll ugyan elidegeníthetetlen tételként az állami hatalom megosztása és az igazságszolgáltatás valamint a bíróságok függetlensége — valójában azonban állásával fizet ítéletéért az a bíró, aki az antiszemitizmus, vagy a nemzetiszocializmus javallásának főbenjáró vétkét nem a törvényben megengedett maximális büntetéssel sújtja. Elkezdenek turkálni a múltjában azzal a céllal, hogy harmadik birodalom-beli ténykedéséiben és magatartásában kompromittáló, elbocsátására ürügyül szolgáló adatokat találjanak.

A megterhelő barna politikai múlt különben is az egyéni, vetélkedés és közéleti érvényesülési harc legfőbb eszközévé vált Nyugat-Németországban. Nem azzal igyekeznek „lelőni”, lehetetlenné tenni, megbuktatni valakit, amit jelenlegi szerepkörében vagy állásában tett vagy mondott, hanem ami „megterhelő” momentumot 1945 előtti múltjában találnak. Egy-egy az összefüggésből kiszakított fajvédelmi tétel az illető fiatalkori doktori disszertációjából erre a célra nemcsak elegendő, hanem kiválóan alkalmas. A muníciót legtöbb esetben a keletnémet kommunista rezsim játssza a nyugatnémet denunciánsok és politikai boszorkányégetők kezére. És nem akad jóformán senki, az egész 56 milliós országban nem, aki ez ellen az aljas, tisztességtelen, kommunista érdekben álló eljárás és módszer ellen nemhogy fellépni, de csak felmukkanni, merne!

A mai német közéletnek tehát hazugság, képmutatás, denunciáció és anyagiasság a legjellegzetesebb ismérvei. A némaságra és meghunyászkodásra kárhoztatott valódi, közvélemény sem a publicisztikában, sem a népképviseletben nem jut kifejezésre. A sajtóban, rádióban és távolbalátóiban, a „közölt vélemény” „tömegmédiumaiban”, csak annak a monopolista kisebbségnek a hangja kerül nyilvánosságra, amely a tényleges közvélemény igényét csupán bitorolja. A képviselők és képviseltek, szóvivőik és közvélemény, közélet és társadalom közti mély szakadékot mindeddig csak a fokozódó jólét és gazdagság leple tudta eltakarni. De mi lesz, ha ez a lepel egy szép napon szétfoszlik és a látszat és valóság közti különbség láthatóvá, nyilvánvalóvá válik? Ha a gazdasági konjunktúra véget ér, a jövedelmiek stagnálni vagy hanyatlani kezdenek és munkanélküliség keletkezik? Ha a nyugatnémet állam, amelyet a nemzeti akaratnak kéne hordoznia, komoly külpolitikai, katonai vagy gazdasági megterhelés alá kerül s polgárai, meggyőződésén, áldozatkészségén, egyetértésén, vele szembeni pozitív magatartásán fordul meg fennmaradása? Ha egy napon átszakadnak a gátak és gátlások, amelyek mögé a tényleges nemzeti közvéleményt és akaratot erőszakosan visszaszorították s azok robbanásszerűen keresnek kiutat eddigi tömlöcükből?

Egy idegein nemzet kórtüneteit nemcsak azért teregetjük ki, mert következményei világpolitikailag s egyszer a magyarságra is jelentősekké válhatnak, hanem mert belőlük — más kárán tanulva — nekünk, magyaroknak is jó levonni a tanulságokat. Az egyik legfontosabb tanulság belőlük az, hogy hazánk szabadságának visszanyerése esetén inkább vállaljuk a politikai, társadalmi, gazdasági, ideológiai tájékozódással, útkereséssel járó átmeneti zűrzavart, inkább mondjunk le minden külföldi anyagi támogatásról, semhogy engedjük, hogy idegen erőtényezők avatkozzanak életünkbe, hamisítsák meg, szorítsák tudatalatti rétegekbe, leplezzék el a magyar közvéleményt és nemzeti akaratot, vigyék pillanatnyi előnyökért meghasonlásba a nemzetet.

A majdani magyar kibontakozás csak akkor vezethet egészséges és üdvös nemzeti életrendhez, ha külföldi befolyástól mentesen, szabadon és természetesen mehet végbe, ha minden jelentkező politikai, ideológiai, társadalmi irányzat és csoportosulás, minden párt egyenlő feltételekkel és kilátásokkal vehet részt benne, ha maga a nemzet, egyedül és kizárólag a nemzet izzad ki, hoz világra, épít fel egy olyan alkotmányt, amely mentalitásának, gondolat- és lelkivilágának, vágyainak és törekvéseinek minél pontosabban megfelel, amellyel nem, tagadja meg önmagát.

(Visited 96 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .