Cikkemnek nyugodtan adhattam volna az „Eszme és valóság” címet is. Mert be kell vallanom, hogy a második világháborút követő évek ránk szakadt „békéjé”-ben bontakozott ki előttem először az a bizonyos eszmekör, amit „demokrácia” néven ismerünk és akarva, nem akarva igyekszünk magunkévá tenni. Már akkor megtanultam, s azóta is bizonyos szólamok állandóan figyelmeztetnek rá, hogy ennek az eszmerendnek a lényege a faji kérdés mellőzése alapján áll. Vannak persze pozitív pontjai is, de a mi figyelmünket legjobban mégis ez ragadta meg, hiszen az azóta eltelt nyolc esztendő alatt — Vasfüggönyön innen és túl — egyebet sem hallunk, mint hogy bűnösök mindazok, akik faji alapon ítélik meg embertársaikat.
„Ártatlan embereknek tisztára faji alapon való üldözése a leggonoszabb náci elv volt, amelytől meg kellett védeni az emberiséget…” — írta volt ezt az amerikai magyarság egyik ízig-vérig demokratikus szócsöve: az Amerikai Magyar Népszava.
Pontosan azokban az években íródtak le ezek a sorok, amikor a nyakig demokratikus Csehszlovákiában a legvéresebb magyarüldözés folyt, s a nagyferenci demokrácia tejében és vajában fürdő Magyarországon a német fajú honpolgároknak egy részét az ukrán szénbányákba hajtották, más részét pedig Németország szovjet övezetébe deportálták, minden vagyonukat elkobozva. Hangsúlyozzuk: válogatás nélkül üldözték az embereket, függetlenül attól tehát, hogy nácik, nyilasok, volksbundisták, avagy pártonkívüliek voltak-e, azaz „tisztára faji alapon”.
Ámde ezekben az években emigrációnk is mélypontján volt. Az Amerikai Magyar Népszava, a Szabadság és az Az Ember által több ízben fölmagasztalt Himmler Márton és bandája terrorakciói nyomán pusztult a magyar. Ezeknek az amerikai egyenruhába bujtatott vörös hóhéroknak akkoriban kedvezett a szerencse, hiszen jó segítőtársaik akadtak Friedmann László és a Horthy-rezsim véreskezű főkapitányának, Sombor-Schweinitzernek személyében. A legártatlanabb nyugatos magyarok is félve húzták össze magukat és menekültek a tiroli hegyek közé, míg nemzetünk legjobbjait, a bolsevizmus elleni harc gyakorlott és jól képzett vezetőit értéktárgyaiktól megfosztva, kékre-zöldre ütlegelve szállították haza, az emberi formára teremtett fenevadnak: Auspitz Benő, alias Péter Gábornak karmaiba — bizonyára ismét a demokrácia nevében.
Legjobban talán mégiscsak azok a testvéreink jártak, akik ebben az időben hadifogságban sínylődtek. Jómagam is több hónapot töltöttem Dachauban, mely eredetileg koncentrációs tábor volt emeletes ágyakkal és gépfegyveres őrtornyokkal, s ezt a tábort alakították át magyar hadifogolytábornak. Mindössze annyi változott a formán, hogy a kékesszürke német egyenruhát az amerikai kheki váltotta föl és a bejárat melletti hatalmas árbocon a horogkeresztes zászló helyett már az amerikai csillagos-sávos lobogót lengette a szél. A táborban ezerszámra sínylődtek a magyar katonák, akiknek legnagyobb része persze soha életében nem politizált, hanem jámbor földmíves, iparos, diák, vagy tisztviselő volt otthon. Azok, akik politikához is értettek, szintén megoszlottak: hungaristáktól a szociáldemokratáig minden volt közöttünk. Szóval egyéb bűnünk nem volt, mint az, hogy felsőbb parancsra védtük a Hazánkat a keletről támadó ellenséggel szemben. Ennek jutalmaként a demokratikus államoktól megkaptuk a fogolysorsot, az emeletes ágyakat, a reggeli löttyöt, a vacsorai löttyöt és ebédidőben húztunk egyet a nadrágszíjunkon.
Ennek ellenére napközben romeltakarítást végeztünk München város „kaputtra bombázott” részein. Voltak, akik egészen jól bírták élelem nélkül is a munkát. A gyengébbek pedig — ha lankadtak — megismerték az amerikai demokrácia büntetésformáját, a téglatartást, ami a vasfegyelméről híres és hírhedt Horthy-hadseregben ismeretlen volt előttünk.
Mikor a terpeszállásban magasra tartott téglákkal másodszor estem össze, nyurga amerikai őr térített magamhoz.
— Jobban van? — kérdezte, mikor élesztési munkája sikerrel végződött. Én csodálkozva néztem rá, mert a kérdés magyarul hangzott el.
Varga Józsefnek hívták az őrt, helyesebben sergeant Varga volt a neve és Clevelandban született. Attól kezdve ő volt a tolmácsunk egy teljes hétig. A hét végén bejött hozzánk a barakkba, mindegyikünkkel kezet szorított:
— Fiúk, én ezt tovább nem tudom nézni. Az Isten legyen magukkal!
Aztán kifelé fordult és rázta a zokogás!
*
Ilyenformán valóban nehéz tisztába jönni a demokráciával, különösen ha figyelembe vesszük annak egyik bár negatív, de sarkalatos tételét: „Ártatlan embereknek tisztára faji alapon való üldözése a leggonoszabb náci elv volt, amelytől meg kellett védeni az emberiséget!”’ Az elvnek és valóságnak ily csodálatos kontraszelekciója után hadd mutassam be captain X-et, akinek hadifogságból való szabadulása után a szolgája voltam.
Örökké vidám, mosolygószemű, nagydarab szőke ember volt ez az amerikai kapitány. Rövid szárú pipájából illatos dohányt szívott, szeretett zongorázni, szerette a kutyáját és szerette az embereket is. S az emberek is szerették őt. A beosztása is olyan volt, hogy sokat érintkezett különböző halandókkal. Irodájában szinte egymásnak adták a kilincset a különféle civilek. Egyik este, amikor kezemben a mappával és a vödörrel benyitottam hozzá, gondolataiban mélyen elmerülve ült íróasztala mögött és erősen szívta a pipáját.
— Excuse me! (Bocsánat!) — mondottam és már meg is fordultam azzal, hogy később jövök takarítani.
— Hé boy! — állított meg az ajtóban és intett, hogy menjek közelebb. Aztán elgondolkozva, de azért derűsen szólt hozzám:
— Körülbelül a harmincadik zsidó ember volt nálam itt egy fél órája, aki azt mondta, hogy Dachauból szabadult, érted? Onnan, ahol elégették a zsidókat! Egyedül ő szabadult ki élve… És mind a harminc ugyanezt mondta. Te érted ezt? Te európai vagy. Én amerikai vagyok és nem értem.
Hallgattam és csak néztem a kapitányt.
— Nem szólsz semmit? — kérdezte.
— No! — mondottam — I say nothing, because we live now in democracy! (Nem! Én nem mondok semmit, mert mi most demokráciában élünk!)
A kapitány elnevette magát, azután felállott és barátságosan hátba vágott. Többé nem beszélgettünk politikáról, de attól kezdve más szemmel nézett rám. S mikor lejárt a szolgálati ideje és elbúcsúzott tőlem, a kézfogásnál — talán életében először — komolyan, nagyon komolyan nézett a szemembe.
*
A francia demokráciát bányamunkás koromban ismertem meg. Tízen dolgoztunk és laktunk együtt. A tíz közül vagy hárman született munkakerülők voltak, a többi hét egymással versenyezve koptatta tüdejét a francia föld gyomrában. Egy szép napon jött a parancs a bányaigazgatóságtól (amellyel szerződéses viszonyban voltunk): csomagolni és estére utazni északra! A gyűjtőtáborból hatan csodával határos módon megmenekültünk. A többieket deportálták. Mikor behúzott nyakkal ismét vonaton ültem, szinte akasztófahumorként jutott eszembe ama demokratikus idézet, amit az Amerikai Magyar Népszavában olvastam: „Ártatlan embereknek tisztára faji alapon való üldözése a leggonoszabb náci elv volt, amelytől meg kellett védeni az emberiséget.”
*
Azóta megnyitotta kapuit előttem is az Újvilág, amelynek hű polgára vagyok mind a mai napig. Ma már tudom, hogy a demokráciában szólásszabadság is van, amelynek hiányát annyira érzik ma az otthoniak, de bizony éreztük a Horthy-rezsim idejében is, amikor a Csillagbörtön és a kanizsai internálótábor lakói legnagyobbrészt hungaristák voltak. Éppen ezért nem is lehet vitás, hogy aki nagyobb hűséggel viseltetik a befogadó államok törvényeivel szemben, az csal. Csupán a faji kérdéssel kapcsolatban vannak nehézségeink. Értjük, hogy feledni kell a múltat, hogy nem szabad faji alapon gondolkozni, de azt nem értjük, hogy miért szabad másoknak. Értjük, hogy a háború alatt Amerikában és Kanadában politikai nézetre való tekintet nélkül internálták a japánokat és németeket — faji alapon — sőt az utóbbiakat éjnek idején az ágyból húztak ki, de nem értjük, hogy ennek ellenére egyesek miért neveznek bennünket náciknak és anti-demokratikusoknak? Értjük, hogy a montreáli hagyományos Keresztelő Szent János-napi felvonuláson ökölbeszorított kézzel kell néznünk a románok kocsiját, amelyen Nagy-Románia (Erdéllyel együtt) térképe mellett a „Romania Mare” felirat díszlik, de miért nem szoknak le a magyar-sértésről a románok is? Értjük, hogy nem szabad közös nevezőn, faji alapon elítélni a magyar nép irtóit: Himmler Mártont, Auspitz Benőt, Bériát, Kun Bélát, Rákosit, Mindszenty bíboros kínzóját: dr. Weil Emilt, Corvin-Klein Ottót, Göndör Ferencet, Vass Zoltánt, Révait, Gerőt, Szamuellyt, Gábor Andort, továbbá az újra nyakunkra ülni akaró Chorint. és Fellnert noha mindnyájan ugyanazon fajhoz tartoznak — Lehmann szenátorral, Tim Buck kanadai kommunista vezérrel, Thorezzel, az Amerikai Magyar Népszava és a Szabadság szerkesztőivel egyetemben, de akkor mért nem értik ők is?
Ők…
Akik sohasem szólnak arról, hogy hány magyar fiú halt meg a hadifogoly-táborokban, hányan haltak éhen Ausztriában, hogyan verték ki a hazaszállított Kiss Ferenc színművész fogait a Himmlerék és hogy a „felszabadulás” után hogyan terelték a magyar dolgozókat a bőrkabátos, korbácsos görbe-orrúak. A magyar vér úgy látszik nem fáj a „magyar” demokratikus sajtónak, csak a zsidók szenvedése fontos.
Rájuk nem vonatkozik a faji üldözésen alapuló náci elv, csak a magyarokra és a németekre. Az az amerikai „magyar” lap ugyanis, amely néhány évvel ezelőtt leírta, hogy „ártatlan embereknek tisztára faji alapon való üldözése a leggonoszabb náci elv volt…” ugyanaz a lap 1953. augusztus 26-i számában megtámadja a saját kormányát, mert Alfréd Krupp német iparmágnásnak visszajuttatta acél- és szénbirodalmának nagy részét. Érezzük az ötezer éves bosszút a cikk minden sorából. Ugyanígy a „Szabadság” c. amerikai lapból is, amely nemrégiben helyet adott Himmler Mártonnak, de elég, ha elolvassuk az „Ember” c. lapnak egyetlen példányát is, amelyben nyílt magyar-gyalázás folyik. Csak, mint érdekességet jegyzem meg, hogy mindhárom amerikai lap antibolsevistának vallja magát és minden oldaluk szinte csöpög a „demokráciától”.
A német Alfréd Kruppnak ezek szerint egyetlen bűne az, hogy német. A német-üldözés pedig bizonyos amerikai körökben — persze a demokrácia örve alatt — úgy látszik ma még mindig divatos. S ezen az sem változtat, hogy Adenauer is német, s a németek mégiscsak rengeteget áldoztak a bolsevizmus elleni harcban. Furcsa államrendszer lehet az a „demokrácia”, ahol az antiszemitizmus „ártatlan embereknek faji alapon való üldözését” jelenti, míg a német- és magyargyűlölet gátlás nélkül folyhat. Testvér, gondolkozz!
*
Tegnap került először kezembe az 1947-ben kiadott zsidó „Fekete Könyv”. A teljesebb valószerűség kedvéért nevezzük eredeti címén: „Black Book” on the Martyrdom of Hungarian Jewry — by Eugene Lévai. (Fekete Könyv a magyarországi zsidók mártíromságáról — Lévai Jenőtől). Mondanom sem kell, hogy ez az angol nyelvű könyv a magyarországi zsidóság mártíriumáról szól, s benne egyetlen szó sincs a szovjet deportációban és hadifogságban sínylődő keresztényekről, vagy az áldozatokról a magyar honvédség köréből. Ellenben kéjes örömmel adja tudtunkra az antibolsevista harc kivégzett magyar mártírjainak teljes névsorát, s egy teljes oldal terjedelmű fényképfelvételt közöl Szálasi Ferenc kivégzéséről.
És itt követte el a nagy hibát. A hungaristák felé irányított fegyver visszafelé sült el.
Ezt nem mi, „jött-ment dipik” állapítottuk meg egy amerikai metropolisz aszfaltrengetegében, hanem régi amerikás magyar testvéreink, akiknek jóvoltából betekintést nyerhettem a könyvbe és azokon kívül angol nyelvű munkatársaim.
— Mintha csak Krisztust látnám a Golgotán! — bökte ki az egyik magyar, aki immár harminc éve eszi az amerikai föld kenyerét.
Valóban: a Markó-utcai fogház jól ismert udvarán ott áll a három bitó s körülötte az idegen hatalom katonái és a faji jellegzetességgel megáldott ótestamentumi bosszút lihegő csőcselék.
Igen, Krisztus kiszenvedett, de leköpdösött és agyonrágalmazott apostolai járják a világot.
