Jókai-centenárium ünneplései során többféle alakban hangsúlyozott s a köztudatban is elterjedt vélemény szerint Jókai mind az újabb, mind a régibb nemzeti múltba világító történeti regényeivel ébresztette és fejlesztette a nemzeti érzést legjobban. Némelyek szerint „történetünk mély ismerőjeként mutatkozik”; mások szerint „bámulatos intuícióval megérezte a korok zamatját és történelmi levegőt tudott elővarázsolni.”
Ha van tényező, amely a nemzeti érzést jótékonyan fejlesztheti, bizonyára az igazi történettudás az. Általában kévés tényező hat oly mélyen és kiterjedten szellemi művelődésünkre, de szociális, politikai felfogásunkra, nemzetközi érintkezésünk tájékozódására, sőt a technikai haladásra is, mint éppen a múlt eseményeinek helyes vagy helytelen tudása. A történelem, mint tudomány, egyrészt arra van hivatva, hogy a múlt eseményeit, mint való tényeket, földerítse és összefüggéseiket megállapítva, általános törvényszerűségeket találjon, amelyek szerint az emberiség vagy kisebb-nagyobb csoportokban együttesen, vagy egyenként cselekedni szokott; — de másrészt az is feladata, hogy ezen eseményekből és törvényszerűségekből okulásokat nyújtson a jövő cselekedetekre s így igazán „magistra vitae” — az élet mestere legyen. E kettős feladat közül az első tudományosabb és talán szebb, mert a tiszta szemlélődés szellemi voltát domborítja ki; de a második fontosabb és gyakorlatibb, mert világító tornyokat állít fel az emberiség ködös, viharos tengeri útja számára. Mind a két feladathoz azonban elengedhetetlen kellék a történelemmel foglalkozó embernél az igazság rendületlen és törhetetlen szeretete és színes szemüveg nélküli nézése. E nélkül sem a tények igazi tudása, sem azok helyes kapcsolása, sem a helyes okulások levonása nem lehetséges. Csak e rendületlen igazságszeretet képezheti alapját azon képességünk kifejlődésének, amelyet történelmi érzéknek nevezünk.
Ez a történelmi érzék nem lehet pusztán ösztönszerű, de nem is valami intuitív képesség a múlt tények kapcsolatainak meglátására. Az „imagination créatrice“ — a teremtő képzelet — magára hagyva, vajmi könnyen a délibábok légvárait építteti velünk az igazság rovására. A történelmi érzék fejlődésére szükséges ugyan ez az intuitív képesség is; de csak akkor nevel igazi ily érzéket, ha rendkívül érett, higgadt, józan értelmi ítélet tartja mögötte erősen a gyeplőt; ha szorgalmas kutatás és mindig az igazság szeretete támogatja működését.
Mikor ifjaink az iskolában a történelmet tanulják, napnál világosabb, hogy a történelmi érzék bennük még nem lehet megérett. Sokkal nagyobb értelmi és erkölcsi érettség kell hozzá, mint amennyire egy — akár húsz éves — ifjú képes volna. De vajon legalább megindulhat-e ez érzék fejlődése? Tanterveink nemes törekvése fokozatosan igyekszik ezt fejleszteni. Még pedig akképp, hogy a fiatal kornak megfelelő színesebb és hangulatosabb képekben igyekszik az ifjúság lelkébe vésni a történelem kimagaslóbb eseményeit és szereplőit. E beállítás egyik főfeladata a hazaszeretet ébresztése s így nemcsak jogosult, de egyúttal a legnemesebb nevelő munkák egyike. A hazaszeretet nem kívánja az igazság elhallgatását, még kevésbé elferdítését; sőt igazi nemzeti érzést csak az igazság tudása adhat. Ám a hangulat kétélű fegyver lehet, amely az igazságszeretetet befolyásolhatja és színes, vagy akár kicsinyítő, akár nagyító szemüveget is tehet szemünkre. Mire eljutnánk oda, hogy a történelmi érzék kifejlődjék bennünk és helyesen tudjunk tényeket megállapítani, kapcsolni és belőlük okulni, az olvasmányok és az iskola útján már egy sereg kérdésben meg lehet határozva ítélkezésünk iránya képzeletünk és hangulatunk hatása alatt; és a hazaszeretet legnemesebb érzelmének palástja alatt oly hangulatok uralkodhatnak rajtunk, amelyek sem a történelmi igazságot nem engedik meglátni, sem az igazi hazaszeretet okulásait meríteni. Felnőtt intelligenciánk legnagyobb része vagy nem talál, vagy nem keres időt és módot arra, hogy kutatás vagy legalább beható szakművek tanulmányozása és egybevetése útján érlelje meg magában a történelmi érzéket. Átlag beéri könnyebb súlyú, színesebben megírj művek elolvasásával; legszívesebben a történelmi regényekből meríti tudását. Abban a meggyőződésben ringatja magát, hogy ezekből sokkal hűebb képét kapja a koroknak s vezető egyéniségeknek, mint ha kicsinyes adatok halmazának turgálgatására vesztegetné idejét. Annál szükségesebb volna tehát, hogy az ily történeti regények oly módon volnának megírva, hogy belőlük igazi történelmi érzék fejlődnék ki.
Lehet-e általában mondani, hogy a történelmi regények a történelmi érzék fejlődésére jótékonyan hatnak, s lehet-e ezt Jókai regényeiről is elmondani?
A történeti regény már magában véve kényes irodalmi műfaj. A tekintélyes pedagógus-bölcselő, Willmann Ottó (Didaktik2 I. Bd. 406) a történelem és szépirodalom fattyának nevezi (ein Bastard von Geschichte und Belletristik). A neves francia irodalomtörténetíró, Petit de Julleville (Hist. de la Litt. franç. pg. 533) szerint „hamis műfaj, amely az igazság nagy veszedelmére összekeveri a költészetet a történelemmel” (ce genre faux qui mêle, au grand péril de la vérité, la fiction avec l’histoire). Azonban megengedhetjük, hogy valamint a drámában, úgy az elbeszélő költészetben is szerepelhetnek a történelem igazi személyei és valamely kor szokásainak, erkölcseinek, szellemének vázolása szolgálhat valamely képzelt esemény keretéül is. Csakhogy annál jobban kell aztán az írónak vigyázni, hogy rajza a kor igazi képéhez hű legyen s az ismert történeti személyekről igaz rajzot adjon. Ezért fölötte káros pl. Mikszáth Új Zrinyiásza, mert Zrínyi jellemét, egészen kiforgatja való köntöséből. Hasonlót kell mondani Gárdonyi Isten rabjairól is. Nem elég a mesét az olvasók hiszékenységére fölépíteni és, bármily ügyes fogásokkal is, hamis történeti elképzelésekbe ringatni őket; mert éppen a képzelet és a hangulat élénkebb működése által a lélekbe is mélyebben belevésődnek az így megrajzolt alakok és korok képei s éppen ezért nehezebben igazíthatok helyre. A történeti regények írói jórészt felelősek azért a sok megrögzött hamis történeti fölfogásért, amely általuk az olvasóközönségben elterjed. Nem alaptalan tehát Willmann és Petit de JuIIeville állítása, mikor a történelmi regénytől az igazi irodalmi műfaj jellegét elvitatják. Az állítólagos esztétikai élvezet útján e műfaj nagyon könnyen hamis történeti érzéket fejleszt, ami rosszabb ezen érzék hiányánál, amint általában a tévedés rosszabb a tudatlanságnál.
* * *
Megvannak-e tehát Jókaiban azok a kellékek, amelyek a történelmi érzéket olvasóiban jótékonyan fejleszthetik vagy fejlesztik?
Az egyik jubiláris ünneplőbeszédben hangzott el a mondás, hogy «Jókainak a mesélés a legnagyobb, a legutolérhetetlenebb eleme. Ő nem akart igazságot és valót adni: ő csak mesélt és regélt… Ellenállhatatlanul ömlenek belőle a gondolatrajok s nem tehet róla, csak ír s papírra rója, amire határtalanul csapkodó lelke egyre kényszeríti.» (A szegedi reálisk. 1925-i Értesítője 4. l.) Jókai — legalább egy ízben — ennek az ellenkezőjét állítja magáról, amikor hangsúlyozza, hogy valót ír. Sőt kimondja: «Ha históriai regényt írok, ott meg is nevezem az igazi nevükön a szereplőket s hivatkozom az adatokra.» Mert különben legenda volna, hogy az, amit leírt, valóban megtörtént s hogy alakjai, bár más néven, de valóban éltek. (A Nemzet 1884 jan. 17. sz.-ban; id. Szabó L., Jókai élete és művei 313. l.) Kinek van már most igaza?
Csathó Kálmán mondja, hogy «Gyulai kritikáinak nem volt igaza, mert bár Jókai alakjai és hősei nem valódi és hihetetlen emberek, de költött alakjaival is talán jobban tudta visszatükröztetni az akkori történelmet, mint maguk a történelemtudósok.» (Szegedi Új Nemz. 1925 márc. 31.), Ezzel szemben Gyulai Pál megállapítása szerint: «Ki fog az Egy magyar nábob-ban… az 1848 előtti magyar társadalomra ismerni? A régi jó táblabírák-ban a régi megyének csak külsőségeit látjuk. Az új földesúr-at… megrontja a sok túlzás s kivált Ankerschmidt mesterkélt átalakulása. Az Eppur si muove-ban nem a múltat varázsolja elő a képzelme tükrében, hanem képzelme lázbeteg álmait erőszakolja a múltra, mennyre-földre esküvén, hogy mindaz igaz, s ha nem hisszük el, nem benne van a hiba, hanem bennünk jámbor olvasókban, kik a nemzeti lét e jobb korában nem bírják fölfogni a hazafi-mártírok küzdelmeit.» (Bp. Szemle 1873, id. Szabó László 215. sk. l.)
Vajon csakugyan Gyulai tévedett, vagy egyenesen személyes ellenszenv sugallta e megállapításait, hogy Jókai nem tudott behatolni a korok szellemébe? Hiszen Zsigmond F. is, Jókainak oly megértő és kegyeletes méltatója, bevallja, hogy Gyulai kritikája ugyan szigorú és kegyetlen, de — igaz. Ő is kimondja, hogy a Rozgonyi Ceciliá-ban «Vilmos herceg és Cserni Száva jellemét az eszményi szerelem önfeláldozó lemondása vértanúi magaslatra emeli, ahol aztán a szentimentalizmus rózsaszínű felhői takarják el őket a történelmi igazság ellenőrző szemei előtt.» (112.) Más szóval ez rózsaszínű felhőkbe burkolt elismerése annak, hogy a történeti igazságot Jókai e darabjában a szentimentalizmus képzelgése pótolja. Erdély aranykorá-ról ezt írja: «Jókainál a történelem biztos talaja összeolvad a képzelet egének meseszerű tüneményeivel… Az anachronizmus nem az adatokban van, inkább a felfogásban, … de ez a korszakokkal keveset törődő mesei hangulat sokszor meglepő sikerrel aknázza ki a szív-világ általános emberi vonásait (128.) Tehát nem a kor zamatját érzi s érezteti az író, hanem általános emberi vonásokat. Egyébként «lucus a non Iucendo» — ellenmondás már a cím is: Erdély aranykorának nevezi Apafi korát, amelyben a nemzet annyi baját vázolja az író. Dr. Neményi Imre a Prot. Szemlé-ben (Apácai Csere János és a magy. nemzeti tudományosság) Barcsay Ákos fejedelem idejében «az országos zavarokról, majd az államrendnek nemsokára azután bekövetkezett felbomlásáról» beszél. Gyárfás Elemér szerint pedig Apafi Mihály személyében a török adott Erdélynek «olyan árnyuralkodót, kit nem születés, fényes név, rang, vagyon vagy kiváló egyéni tulajdonok, hanem egyedül a török befolyás ültet és tart a fejedelmi székben.» (Bethlen Miklós kancellár 16—17. l.) Mily történeti érzékkel vagy zamattal lehet tehát e, kort Erdély aranykorának csak címezni is? A janicsárok végnapjai-ban Ali Tepelenti «jelleme hallatlanul rikító ellentétekből áll.» (U. o. 133.) Épp így a Halil Patróna jellemei. Az Egy magyar nábob-ban és Kárpáthy Zoltán-ban az «alföldi kálvinista iskolai és egyházi szokások és típusok meglehetősen burleszk leírását» találjuk. (137.) Az elátkozott család-ban «szemmel láthatólag az egész regényben az a főcélja, hogy az olvasókat minél nagyobb csodálkozásra késztesse s mikor azok már-már csakugyan kezdenek kételkedni az elbeszélés valószerűségében, akkor diadalmasan olvassa a fejükre, hogy az elbeszélt eseményt nem ő találta ki, hanem az valósággal megtörtént. Csakhogy a bizonyításnak ez a módja a költészetben nem sokat ér.» (173.) Malárdy alispán megbuktatása egy csizmadia által «annál érdekesebb minél meglepőbb, minél hihetetlenebb.» (U. o.) A Régi jó táblabírák sokat ígérő címe és előhangja után az olvasót nagy csalódás éri olvasás közben a «Sue-genre»-hoz tartozó regénynél. (175—176.) Az És mégis mozog a föld «a kor- és jellemrajz terén több helyt önkényesen bánik a történeti, illetőleg lélektani igazsággal.» (177.) A Szerelem bolondjai-hoz 1895-ben írt utóhangjában azt mondja Jókai, hogy «ez a regény egészen reális alapon van fölépítve», hogy «a korszaknak az élethűségéért elvállalja a szavatosságot» és teszi hozzá Zsigmond — «felsorol néhány adatot a hírlapokból, vagyis — az athéni paraszt módjára — az esetleg hitetlenkedő közönségnek felmutatja az eldugott malacot.» (196. l.) Hogy mégis Jókai sok elbeszélésének a történelemmel egybe nem vágó motivációját mentse, azt a sajátszerű magyarázatot adja Zsigmond, hogy a hazai múltból vett azon elbeszélésekben «a történeti jelleg mondaivá változik, azaz a motivációban helyet juttat olyan okoknak, amilyeneket a tudomány, a tapasztalat nem fogad el, csak a vallásos hit.»(161. l.)
Talán azt mondhatnák, hogy hiszen Jókai 1855-től 1875-ig egyetlen történeti regényt sem írt. Nem vitatkozunk az osztályozáson; de hát a közelmúlt történetébe helyezett és ezen korszak (1825—1849 stb.) eszméit, törekvéseit tárgyaló művek is épp úgy egy már a történelemhez tartozó eseménysorral foglalkoznak, mint azok, amelyek a régibb korokat elevenítik föl. A reformkorból vett ezen tárgyainál pedig — mondja Zsigmond — «ha a történeti szempontot elhanyagolja vagy meghamisítja az író (tehát mind a kettő megtörténik), ezt a hibát rendkívül ügyes szemfényvesztéssel leplezi a képzelet szivárványos játéka annál inkább, mert az olvasóközönség kilenctized része a világszemléletében ugyanarra az optikai csalódásra hajlamos, amelyre Jókai (166. l.)
A régebbi múltba is bevilágít Jókai e korban írt kisebb elbeszéléseivel és drámáival. A Könyves Kálmán-ban — írja Zsigmond — a király «kimondja, hogy nincsenek boszorkányok s abban a percben utoléri egy néhai boszorkány átka.» (226.) Dózsa György-ről «elfogadjuk csaknem minden ízében Gyulai ítéletét, de megállapítjuk, hogy kifejezései kíméletlen korbácsütések voltak.» «Amit elmondott e drámáról, szigorú igazság volt, de igazság. A vita elmérgesedéséért pedig Jókai maga és kritikátlan rajongói a felelősek.» (226.) Már pedig Gyulai két fővádja az volt, hogy Jókai meghamisítja a történelmet és hogy a darabból hiányzik a tragikum. «Súlyos két vád, — mondja Zsigmond — de nincs rá cáfolat, legföljebb egy pár enyhítő körülmény.» (226.)
Zsigmond szerint Jókai 1875 után írt történeti regényeiben komolyabban veszi a történeti regényíró feladatát, mint az Erdély aranykora és társai készítése idején, forrásokat is néz, de «nem tud kellő kritikát gyakorolni s azért regényeinek történeti hűsége rendszerint kisebb, mint a felhasznált forrásművek mennyiségéből gondolnék.» (247.). Történeti egyéni jellemet nem tud rajzolni s «a történeti nagyobb koncepciók gerince hibás», «a mesemondó fantázia idomítja s eltorzítja személyeit.» (248.) Így a Névtelen vár-ban «a történeti hűség szempontja csak a ballaszt szerepét játssza» és Jókai nem is sejti, mily ingoványos talajon járkál.» (254.)
Íme tehát nem elfogult, sőt jóindulatú bírálók is nagyban igazat adnak Gyulainak, aki szerint Jókai nem tudja a korokat rajzolni. S talán azzal véljük elüthetőnek a gáncsot, hogy Jókai mesél, s nem történetet, nem valóságot akar adni? Lehet azonban az ilyen állítást komolyan latba vetni ott, ahol az író maga is forrásokra hivatkozik, ahol mint a Lőcsei fehér asszony-ban, Rákóczi fiá-ban, Fráter György-ben stb. történeti forrásokból merített események s jelenségek magyarázatát akarja adni? Azt igenis mondhatjuk, hogy époszi, mesemondó hajlama elragadja. De éppen ezzel a történelmi regény terét elhagyja s a történelmi eseményeket, korokat, jellemeket nagyító vagy kicsinyítő, torzító tükörrel vetíti felénk, elváltoztatja, — más szóval: meghamisítja, ahogy Gyulai keményebben mondta.
* * *
Tanulságos a történelmi érzék szempontjából Jókainak Fráter György című regénye, mert biztos adatunk van róla, hogy benne nem csak mesélni akart, hanem hogy történelmi korokról és személyekről az igazságot akarta előadni. De tanulságos több más szempontból is. Ezért kissé bővebben kell vele foglalkoznunk.
A Protestáns Szemlé-ben Jókai két levelét idézik, amely, felelet volna «most is komoly kifogásokra és a tudományos szolidságot merészen kerülő számonkérésekre.» Sajnos, a Protestáns Szemle (1925) nem közli, kihez írta Jókai e két levelet, sem azt, mily vád ellen védekezik Jókai, sem azt, hogy a levelek eredetije a Nemzeti Múzeum kézirattárában pontosan hol található, bár éppen a hitelesség megállapítása szempontjából ez igen fontos volna. Az első levélben így ír Jókai 1893 december 22-én: «Nem akarok a fölött vitatkozni, hogy az idézett mondatok éppen nem az én hitágazatomat, még kevésbé hittagadásomat képezik; hanem részint abstract contemplatiókat, részint bizonyos a helyzet által exaltált kedélyállapotot jellemeznek.» A másik levél (ugyanahhoz) 1893 december 24-én kelt és egyebek után ezt mondja «Felvilágosításul annyit hadd mondjak, hogy azok az egyes kifejezések nem az én katechismusomat, hanem regényes alakjaim észjárását jellemzik; ha atheistát írok le, az Istentagadó (!) szavakat mond, míg amidőn egy katolikus főpapot (Fráter György) s mellette a római szentegyház intézményeit írom le, ismét a legnagyobb igazságot igyekszem megtalálni.»
Azután beismeri, hogy a Negyven év visszhangjá-ban (1884) kiböngészett mindenféle műveiből egyes gondolatokat s azokat csoportosította; de ez a könyv összes műveiből «ki lesz hagyva». E megjegyzésre azért volt szüksége, mert éppen a Negyven év visszhangjá-ban összehordott gondolatai keltettek bizonyos körökben megdöbbenést Jókai vallásosságára vonatkozólag. Majd folytatja: «Különben is egész irodalmi működésemnek az volt az irányzata, az olvasókat az ideál felé vezetni, s mi volna magasabb ideál, mint a vallás? Én azt kívánom, hogy mindenki a saját vallásában idvezüljön.» Jókainak a vallásossághoz való viszonyáról másutt szólunk;[1] jelenleg e nyilatkozatok a történelmi érzék szempontjából esnek a latba.
A második levélben, mint láttuk, Jókai saját igazolására mondja, hogy midőn egy katolikus főpapot s mellette a római szentegyház intézményeit leírja, a legnagyobb igazságot igyekszik megtalálni és példának felhozza Fráter Györgyöt, éppen akkor megjelent történeti regényének hősét, egy létezett történeti személyt. Van tehát elég tudományos alapunk a Negyven év visszhangjanélkül is Jókai igazi történeti felfogásának és beállításmódjának megismerésére.[2] Az egész mű összefüggéséből, nem kiragadott mondatokból, láthatjuk, hogyan igyekszik Jókai «a legnagyobb igazságot megtalálni», mikor «egy katolikus főpapot s mellette a római szentegyház intézményeit» írja le. Szóval megismerhetjük történeti érzékét és igazságszeretetét.
Fráter György, az ugyanily nevű regény főhőse (Budapest, Révai-testvérek kiadása, 1895, öt kötet) a legnagyobb igazság szerint bizonyos fejlődésen megy keresztül, míg jelleme ki nem alakul. Ehhez a fejlődéshez tartozik, hogy mikor fiatal korában gyónik, azalatt kicseni a gyóntató barát csuhája alól a füstölt kolbászt (I, 69) és hogy őt Zápolya Borbála «fedetlen bájaival» elbűvöli (I, 115—118). Mindezért ugyan vezekel: szigorú pálossá lesz és tanul. Majd a főapát (!) fölszenteli őt rendes taggá, azaz áldozópappá (!) (I, 157). A Dózsa-lázadás leveretése (1514) után megválasztják őt sajóládi apáttá. Ezt az apátságot a templomosok (!) bitorolták (!) 1514-ig (I, 144, 157; II, 11), ámbár őket V. Kelemen pápa már 1511-ben, tehát már kétszáz évvel előbb eltörölte s így akkor nem is léteztek. Sajóládról Zápolya János kérésére elmegy a haldokló Borbála gyóntatására s — mint másutt részletezzük — ügyesen kijátssza a gyónási titoktartás kötelezettségét. Majd a lengyel udvarnál meggyóntatja az új lengyel királynét, Borbála vetélytársát, pikáns reflexiók között (II, 35 sk.). Továbbá Hieronymusból, — aki a Jókai-alkotta Fráter György, tudása szerint «antiochiai pátriárka» és «az asszonyi egyházi rendek megalapítója» volt, — bebizonyítja, hogy erény az az öngyilkosság, amelyet «valaki hazájának vagy a keresztény egyháznak javára és üdvére követett el. » (II, 46). Ilyen tudományt ad az igazság kedvéért a katolikus pap ajkára! S ily lélektani fejlődést talál minden egykorú tanú bizonysága nélkül a nagy történeti alakban! Szóval ez a legnagyobb igazság.
Fráter György további működésének kulcsa, «indokolása»: «egy teljesen kiégett szív» (II, 117). «Egész nagy életpályájának irányeszméje: két ellentétes erő (a katolicizmus és protestantizmus) segélyével, mind a kettővel szemben előhaladni.» «Az új eszmék neki: a római hitű papnak legerősebb ellenségei, a magyar államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek» (II, 116). A hazájáért élő-haló Fráter György, minthogy «a török segítsége, beleegyezése nélkül nem lehetett a beteg országot meggyógyítania (III, 135), elfogadta az eszmét, hogy a törököt behívják és vele szövetséget kössenek — a kereszténység hatalmas ellenségével! S erről Jókai így elmélkedik: «És ezt a «hét főbűnök» (!) koronáját még a gyóntató papnak sem volt szabad fülbesúgni: még az apát úr sem szabadíthatta meg tőle lelkét. — Hisz úgy sem kaphatott volna erre absolutiót. Ő is elfogadta az eszmét. — Ó te rettenetes hazaszeretet! Hogy te még a valláson is uralkodol!» — György mint kolduló barát bejárja az országot és meghódítja a népet János király hűségére (III, 138) s amit Zápolya ágyúkkal nem tudott kivívni, «azt elvégezte Fráter György papokkal és asszonyokkal». A pénzügyek rendbehozására Fráter György bankókat nyomat «külön a pápistáknak, külön a kálvinistáknak» (III, 147). (Gritti halála, tehát 1334 előtt, abban az évben, mikor Kálvin csak éppen, hogy fellépett tévtanával Párisban.) «Amazokét díszíté a kereszt, emezekét a kakas jelvénye» (III, 199). Majd ügyesen utánozza az ország pecsétjét (IV, 20) és hamisítja — maga írja alá János király nevét, ily okoskodással: «Majd meggyónom úrnapján az elkövetett bűnt — a királynak» (IV, 29). Ő maga elég gyakran fölhasználja a gyónásban megtudott dolgokat további intézkedéseknél (IV, 47, 118, 123, 140 sk., 152 sk., 157, 166 stb.), persze «az ország javára». Levélhamisítást a szultán pecsétjével Fráter György még később is elkövet (IV, 85 sk.), ami «a kor diplomáciai apparátusához tartozik», Fráter György, a szigorú barát ért a pikáns dolgokhoz is (III, 111 sk., V, 51 sk., 56 sk., 73 sk.). Tíz évig játszik kettős arccal anélkül, hogy egyszer is elejtette volna maszkját s «mikor a törökkel beszélt, annak azt bizonyozá, hogy ő csak a nemzetét szereti jobban, mint a hitét, inkább akarja Mohamed árnyékában nemzetét magyarnak megtartani, mint a kereszténység fényében németté átváltozni. Mikor pedig Ferdinándhoz írt, annak arra esküdözött, hogy ő a vallásához ragaszkodik inkább, mint nemzetéhez s kedvesebb előtte az oltár, mint a nemzeti címer hármas halma. Mind a kettőt el lehetett hinni. És voltaképpen egyiknek sem mondott valót. Nem kellett neki sem a német, sem a török. Egyedül akart maradni, maga akart uralkodni Erdélyországban» — igaz, hogy Magyarország újjáteremtése végett (V, 249—250) Lippa ostrománál maga is harcol s más esetekben is kivonja a fegyvert (V, 272), ami bizony papi embernek akkor is meg volt tiltva. Végre az ismert módon gyilkosság áldozata lesz.
Hogy a történet hitelesebb legyen, hivatkozik Jókai a «leghitelesebb adatokból» összeállított s 1715-ben Parisban Jean Geoffroy Nyontól kiadott «nevezeles monografiára», melyet Bachet Augustin írt e címmel: Histoire du ministere du Cardinal Martinusius, archevêque de Strigonie(!), Primat et Regent du Royaume de Hongrie.
Íme így törekszik Jókai megtalálni az igazságot, mikor egy katolikus főpapot, még pedig szemében talán ideális főpapot ír le. Kétségkívül a történelmi Fráter György jellemében volt sok oly egyéni vonás, amely nem található meg más főpapnál; de Jókai fantáziája ezeket is még jobban kibővítette s kiszínezte a maga módja szerint. S ez nem történelmi érzéke javára billenti a mérleg serpenyőjét. Amit pedig a többi főpapról mond, még kevésbé.
Hogy a megfelelő történeti háttér vagy korrajz is zamatos legyen, van szó a regényben — a sok időrendi elcserélésen kívül — Zápolya egyes híveinek fenyegetőzéséről, hogy lutheránusokká lesznek (II. Lajos születésé, tehát 1506 előtt!) (I, 99); — a pálosokkal szemben a többi «butaságot terjesztő szerzetekről» (I, 145); — a pápai aranyrózsáról, amely «aranyból, pézsmából és balzsamból» készül (I, 161); — a verekedő Szathmáry György pécsi püspökről (I, 37), sok kápsáló barátról (I, 89, 111); a barátcsuha rejtelmeiről (I, 155); — a Zápolyát üldöző főpapokról (II, 22). A regény egyik alakja — (persze nem Jókai!) — elszólja magát és még a mohácsi vész előtt beszél egy Thurzó püspökről, akinek megengedte a pápa, hogy a híres nevezetes famíliának fenntartása végett féleséget vehessen s akinek aztán lett hét leánya (II, 72). (A Páter Péter-ben szereplő Thurzó «püspök» persze jóval később élt.) Megírja, hogy a «premontrei barátok igen víg világi emberek» (II, 24). Szerepel a regény elején és Fráter György temetésén a szardonai püspök, aki oly kövér, hogy csak két bivaly tudja hordani és «ujjak nem bírja egymásba dugni imádkozás közben» (II, 99). Ez a «hájduda» ért a pikáns beszédhez is (II, 104), a temetésnél pedig összeverekedik a hegedőssel, Tinódi Sebestyénnel (II, 109). Nem maradhat el persze a korképből a «Lutherani comburantur» törvény (1525-ből!) megszokott hamis keretében; s ennek kapcsán Rüm György könyvkereskedő megégetése (II, 154 sk.), akiről pedig bizonyos, hogy már 1498-ban meghalt s így, nem is pártolhatta a lutheranizmust. (L. Karácsonyi, Tört. hazugs. 773. l.) És Rüm György hamvai szétszóródva lettek magvai — Jókai szerint — (II,138) az új tan elterjedésének; pedig de sok más egyébnek (templomnak, műemléknek, sőt katolikus papnak és szerzetesnek is) kellett elhamvadnia, hogy hamvaik fölött 50 év alatt elterjedjen az új vallás! A többi verekedő főpapon kívül Szálkán (Szalkay) prímás is belekap a horvát bán szakállába, amiért ez ököllel arcul üti (II, 167), miután elődjét, Szathmáryt a király ütötte arcul (II, 155). Később Czibak püspök is ökölcsapást mér Dóczy fejére (III, 215). Korképnek is érdekes, példának is hasznos, hogyan jártak el akkor és hogyan kell eljárni «zsidók, urak és papok» ellen. (II, 179 sk.)
Tudjuk, hogy a mohácsi vész előtt és után jó ideig nagy bajok voltak a papságnál és főpapságnál is. Sőt azt is tudjuk, hogy a reformáció első terjesztői csaknem mind papi esküjökhöz hűtlenekké lett papokból és szerzetesekből toborzódtak. De Jókai mégsem ezekről ír az említettekhez hasonló «korhű» jellemzéseket, hanem csak a katolikusoknak maradiakról s nemcsak ilyeneket, hanem különbeket is. A történelmi zamat kedvéért beszél ezenkívül az új vallás rohamos terjedéséről (III, 83) és kuruc-labanc hadakról (1538 előtt!) (III, 97,127 stb.); beszél «pityergő» Verbőczyről (III, 116 stb.) beszél arról, hogy Buda csak a mohácsi vész után németesedett el (III, 182); hogy Nádasdy kálvinistává akar lenni (1538 előtt!) (IV, 34); sőt, hogy Debrecen polgárai már akkor (!) nagyrészt kálvinisták, akik mindem «rossz szó nélkül távolítják el katolikus papjaikat (IV, 170 és 229) s akiknek «a nagypéntek» nagy ünnep, míg a pápisták aznap meszelik a házuk elejét» (IV, 204). Vázolja, hogy a debreceni apátplébános nyakassága és ridegsége miatt adja át Török Bálint a debreceni nagy templomot (1540 előtt!) a kálvinistáknak, kiknek már egy más templomuk is van. Ezek a nagytemplomban éneklik a kálvinista zsoltárt Clemens Marot ritmusaira (IV, 215 sk, és 224 sk.), holott e ritmusokat csak jóval később fordították magyarra. Megtudjuk Jókaitól, hogy Debrecen ettől kezdve «kálvinista Róma» (IV, 235), holott a kálvinista hitközség csak 1556 után alakult meg. Megtudjuk Jókaitól, hogy Temesvári Pelbárt tudós temesvári (!) püspök (!) volt. Megtudjuk, hogy a renegát, de nemes Memhet bég azokért az aranyos papokért hagyta el a keresztény vallást, akik magukat közbenjáróknak mondják Isten s a halandó nép közt s ezért adót szednek a néptől (IV, 24). Megtudjuk, hogy a török Junisz bég is már ismeri 1540 előtt (tehát a jezsuita-rend alapítása előtt) a hírhedt elvet, hogy a cél szentesíti az eszközöket (IV, 186). (S ebben igaza is van Jókainak; de másutt bizony másképp ír.) Megtudjuk, mire jó a lutheránus vallás (V, 59 s.): hogy t. i. a böjtben is mulathatott János király a lutheránussá lett Székesfehérvárott; és hogy mennyire önszántából lett e város népe egyszerre lutheránussá, mert hiszen «tökéletes a pápista vallás, csak, pap ne volna benne» (V, 61) s viszont mily ravaszsággal tették megint katolikussá — a törökök (V, 202). Hogy a kép teljes legyen, Ferdinándéknál és párthíveinél csupa ravaszság, sőt aljasság terjeng.
Történelmi levegő és a kor zamatja mindez? Igen, de olyanféle, mint a valamikor Pécsett gyártott tokaji borok zamatja volt. Az egykorú tanúk alapján sok tekintetben egészen más kép tárul elénk. Néhány részlet a korképből igaz lehet; egy sereg azonban hamis; és éppen ezért az egész kép is hamis, mert ily részletekből tevődik össze. A mesélő ember fantáziája megtéveszti a történelmi érzéket.
A protestáns korból és főképp a kuruc mozgalmakból merített többi elbeszéléseiben ugyanez a megtévesztés található. A Rákóczi fia az ú. n. nemzetietlen korról, a Rab Ráby II. Józsefről ad megtévesztő képet. Szolgáljon némi mentségére Jókainak, hogy e korok a történetírók jó részénél is, főképp azoknál, akikét ő forgathatott, meg vannak hamisítva. Jókai hamis történelmi szintézisekből merített, amelyekből szerették és szeretik fölépíteni a XVI. századtól kezdve történelmünket. Talán nem egészen az ő hibája, hogy jobb alap híján az analízisek vagy elemzések az ő fantáziájában ilyképp egészülnek ki. A végeredmény azonban így is egy: a hazafias érzés fölébresztésének színe alatt a történelmi ítéletek és a történelmi érzék megtévesztése és ezenkívül körülbelül az egész vonalon a katolikusokra és katolikus intézményekre kedvezőtlen felfogás elterjedése, teljes ellentétben a hiteles történelmi tanúbizonyságokkal. Erre nézve egy-két példát bemutatunk.
* * *
Különös, hogy a sok nemzeti tárgy közt oly kevéssé ragadta meg Jókai romantikus képzeletét a haza talpraállításának eszméje IV. Bélánál, az ország naggyá fejlődése Nagy Lajosnál, a nemzet és a kereszténység megmentése Hunyadinál. Zrínyiek önfeláldozása, Szapáry Pál nagylelkűsége, Magyarország fölszabadulása a töröktől s még több hasonló, a nemzeti öntudatot lelkesítő eseménysorozat nem annyira ihlette meg, mint a kuruc eszmeáramlat. Igaz, hogy az előbbiekben a hazai gondolat szorosan összeforr a katolikus eszmével s a XIX. század történetíróinak jórészét is inkább azok a mozzanatok érdekelték, ahol a nemzeti gondolat nemkatolikus szellemben és személyben jutott kifejezésre. Így Jókai Az utolsó budai basá-ban, ahol Budavár visszavételéről ír, a protestáns kuruc Petneházyt teszi meg elsőnek, aki a Nagyasszony képével ékesített magyar zászlót a vár fokára kitűzi és hajdúival a várba ható. Talán a protestáns Cserei, vagy Csereire támaszkodó más történetírók alapján teszi ezt. De az olvasó így is hamis képet nyer, mert fönnmaradt egy oklevél a magyar csapatok vezérétől, Esterházy Páltól, aki maga is részt vett Buda vívásában és Fiáth Jánost tünteti ki, mert az hatolt be legelőször Buda várába. (Századok, 1886.)
A Finkensteini Fink Konrád-féle új árulás tervét sem Petneházy, hanem gr. Koháry István hárította el. De talán sokaknak jobban tetszett, ha a nemzetmentő tetteket nem a katolikusok, sőt a Mária-kongregáció tagjai, hanem a protestáns kurucok viszik végbe, — még a történeti kép igazságának rovására is. De hiszen Jókai «nem akart igazságot és valót adni: ő csak mesélt és regélt!» Avval sem a történeti korhűséget szolgálja, hogy Petneházyt azon tünődteti, mit is vétett ő, hogy a török kegyét elvesztette s most halál vár rá: «Elég-e Tököly kegyvesztése, a protestáns vezérek elpártolása arra, hogy minden magyar és református érett gyümölccsé váljék a porta előtt?» (38. l.) Köztudomású már, hogy a török elsősorban nem a református magyarokat tette el láb alól. Ezeknek átlag igen tűrhető volt a helyzetük a hódoltságban — a katolikusokéval szemben!
Foglalkoztatja azonban Jókait Julián szerzetes története is a tatárjárás előtti korból (Másik haza). De a kép, amelyet nyújt, nem annyira arra jó, hogy belőle «egy eltikkadt magyar emberöltő üdítkezzék», ahogy Julián fölüdül a magyar szótól, hanem inkább arra, hogy a tisztalelkű szerzetest is szerelmi kalandokba keverje s így valódi képét eltorzítsa.
A keresztes hadak korát a Minden poklokon keresztül c. regényében vázolja s róla — mint már másutt rámutattunk — teljesen kiforgatott, torz képet ad.
A késői középkorból az inkvizíció és Torquemada is izgatják fantáziáját. «A derék Torquemada, kiről dicsérettel legyen mondva, hogy tizennégy év alatt százezer embert hozott a kínpadra, a több jeles eszközök közt, mikkel emberi titkokat lehet fölfedezni, feltalálta a Caldariát (kínzó hordót) is.» (Dekameron III., XII.) Így mesél s megrögzít olvasói tudatában is egy mesét, amely nem egyéb hamisításnál.
A «Lutherani comburantur» és a Rüm György megégetésének meséjét híven terjeszti a Fráter György-ben s az előbbit a Rab Ráby-ban is. A gályarabokról szóló történelmi ferdítések több regényében ismétlődnek. Thurzó püspök házassága három regényében is megvan — persze pikáns módon. (Páter Péter, A lőcsei fehér asszony, Fráter György.) A jezsuitákat perjelükkel (!), guárdiánjukkal (!) stb. szerepelteti a Szép Mikhál-ban, Páter Péter-ben stb. — persze ilyenkor a mentalis reservatio s «a cél szentesíti az eszközöket» elv sem maradhat el. Az ő érdeme az is, hogy a jezsuitákat az inkvizíció vezetőiként szerepelteti. S e «mesék» Jókai «komoly» olvasóinál is visszhangra találtak és nem meseképp ismétlődtek. Így folytathatnék e történelmi hamis képek sorát még lapokon keresztül.
* * *
A történeti igazság iránti érzék Jókainál még saját életére és élményeire vonatkozólag sem erős. «Visszaemlékezéseit óvatosan kell vennünk» — mondja Zsigmond F. (110. l.) És mégis ugyanő így ír (187. l.): «Ez a munka (a Politikai Divatok [1862]) a nimbuszt még fényesebbé tette, mely az ő (Jókai) politikai múltját körülsugározta… Aki ilyen életrajzot írhat — a regény áttetsző fátyla alatt — önmagáról és hozzátartozóiról, az valóban korának legkiválóbb emberei közt érdemel helyet.» És viszont (302. l.): Jókaival is «az emlékezetnek utólagos autoszuggesztiója hiteti el az így rendkívülivé fúvódó esetek élményszerű valóságát, de elhiheti.»
* * *
Ha mindezt összefoglaljuk, kénytelenek vagyunk az általánosan elterjesztett véleménnyel szemben is megállapítani, hogy Jókai történeti érzékére nézve nem Gyulaiék tévedtek és hogy az elbűvölt olvasókban is mily szeszélyes, mily önkényes, mily ingoványos, mily megtévesztett történelmi érzék fejlődik ki a Jókai-rajongás által. Ha így bizonyos nemzeti érzés fakadhat is, az egyrészt téves irányban mozog, másrészt éppen ezért nem teremhet tartós és áldásos gyümölcsöket. Ingoványos talajon a nemzeti érzésnek csak légvára és nem erős épülete emelkedhetik.
[1] Csak a következőket jegyezzük meg itt: Jókai éppen egy hónappal e levelek megírása előtt (1893 nov. 17.) egészen tudatosan a szabadkőműves eszmék hívének, követőjének, munkásának vallotta magát. Ebből elég világos, mily vallási ideál lebegett szeme előtt, mikor azt mondta, hogy «mi volna a vallásnál magasabb ideál?» Hogy pedig az ő hitágazatait vagy hittagadását nem lehet alakjainak beszédéből s gondolataiból megállapítani, olyan jóindulatú méltatói sem hitték el, aminő Zsigmond Ferenc, aki többször éppen ezekből állapítja meg Jókai világnézetét (pl. 66., 280. sk. I. stb.).
[2] Jókai a Negyven év visszhangiá-ban azt mondja, hogy alakjaiban ő maga benn van (10. l.), hogy az ő eszméi az ő alakjainak szárnyai (u. o.), hogy bennük él (7. l.) és így szól: «Most azt gondoltam, hogy ezeket a szárnyakat kitépem s aztán (ki nem látott még pillangószárnyakból összerakott képeket!) ilyen képeket csoportosítok belőlük.» (10. l.) Tíz álló évig eszébe sem jutott észrevenni, hogy eszméinek e gyűjteménye kellemetlenséget hozhat reá s azért nem tagadta, hogy ezek az ő eszméi. S éppen ezért melyik Jókait vegye komolyan a kutató: az 1884-ikit, aki a Negyven év visszhangjá-ban alakjainak gondolatait is mint a saját eszméit állítja össze? — vagy az 1895-ikit, aki nem vonja vissza, hogy a Negyven év visszhangjá-ban az ő eszméi vannak kifejezve, — csak oktalanságnak minősíti e kiböngészést s annak kiadását és ígéri, hogy újra nem adja ki e gyűjteményt? Ez éppen nem jelenti azt, hogy a Negyven év visszhangjá-ban csakugyan nem Jókai saját eszméi vannak kifejezve. Egyébként Szabó László és Zsigmond F. is hoznak a Negyven év visszhangjá-ból részleteket, mint Jókai eszméit. (Zsigmond F. 67. és 83. l.) (Épp így fölhasználja e könyvet Tolnai Vilmos, Magyar Nyelv XXI. 88.)
