A magyar eszmerendszerek a nemzet, az állam világának szilárdságára építenek. Mint Platón eszmei állama: a rendszer készen van s csak hinni tartozunk további fennállásában. Nem véletlen, hogy történelmünk során mindig akadtak ellenségek és megtévesztettek, akik a mindenkori magyar politikai hitvilágot „dogmarendszernek” szidalmaztak.
Hitünk szilárd és a nyugodt folytonosságot mozdítja elő. Alkatrészei között feltűnően kevés az olyan, mely az idők változására int es az életben bent rejlő dinamizmust veszi alapul. A magyar hitek nem egy forrongó nép lelkéből szoktak sarjadni, hanem általában egy rendszerező elv gyümölcsei.
Ez az oka annak, hogy a nemzeti gondolat magyar mártírjai életükben nem mondjuk egy magyar Tell Vilmost, választottak vezérükül, hanem — ha későn is — a mai magyar nemzeti hitvilág megtestesítője köre tömörültek, Vele mentek a halálba és az Ő megdicsőülésének napja lett mindnyájuk emlékünnepe. Szálasi Ferenc, az egységes Magyarország újkori megteremtője, utolsó törvényes államfőnk, akit minisztertársaival együtt tizennégy évvel ezelőtt e napon gyilkoltak meg hazánk leigázói, valóban méltó is arra, hogy mint vértanúink legnagyobbja, e napot életáldozatával mártírjaink közös emléknapjává avassa, mert egész lényét mindig az a hőseinkre jellemző hit töltötte el, hogy kötelességét teljesítette.
A mi hőseinknek leglényegesebb közös jellemvonása, mely részben eltérő politikai felfogásaiktól, pártállásuktól függetlenül mindegyikük sajátja volt, éppen ez a biztos erkölcsi érzés: kötelességüket teljesítették. Ha mások hiúságból, haszonvágyból vállaltak is vezető szerepet, a mi mártírhalált vállalt vezetőink nemzetünk iránti kötelességérzetből lettek vezetők. Ha a győzők rabolni és gyilkolni jöttek is Szülőhazánkba, a mi hőseink szent hivatást láttak maguk előtt, amikor idegen földön harcoltak. Vannak ugyan, akik harminc ezüstpénzért mindent, becsületet, kötelességet, hazát és nemzetet eladnak, de hőseink életük árán is hűek maradtak eszményeikhez es azokból fakadó kötelességeikhez.
A történelem nem mindig tiszteli a szilárd jellemeket és azok eszmeinek szilárd rendjét. Előfordul, hogy — átmenetileg — lesújtja azokat s az életben maradóknak újat, meglepőt, sorsváltozásokat, katasztrófákat hoz. A meglepő történelmi változások, sorsfordulók, katasztrófák kollektív hatása a lelkekre, — éppen eszméink szerves összefüggése és jellege folytán, — erősebb nálunk, mint másutt. A döbbenetek népi mélységűek: szavuk melyre lehallatszik és a legszélesebb néprétegekben is visszhangot talál. Annak ellenére, hogy nem mindenki döbben meg, nem egyenként gondoljuk át sorsunkat, nem mindnyájan gondolunk előre a jövőbe, sőt, nagyon is kevesen érzik át a történelmi út nagy zökkenőit. Nálunk jobban kidomborodik ez a sorsérzés, mint másutt. Nálunk világosan beszélnek a sorsemlékek az egész ország sorsáról: a Kárpát-medencében a létkétség, a megdöbbenés gyakoribb tehát, mint például Svájcban.
Mohács élménye meg ma is minduntalan felhangzik, a panasz miatta századokon át zúg. Úgy erezzük, akkor romlott el minden. Nemzeti „nagylétünk” sírjához akkor jutottunk el. Különösen a nagy elvérzés ráz meg. Mentegetődzünk: a „sok ezer kár” ellen végre is nem lehetett tenni semmit. Van aki Mohácsban „nemzeti nagy bűnnek nagy torolóját” látja.
S nem kisebb megrázkódtatások érték nemzetünket a huszadik században sem: Trianon, az orosz megszállás, majd a vereség, mely 1956-ban kommunistaellenes nemzeti felkelésünket érte: mind a mohácsi vészhez hasonlóan hatottak. Sokféle hangulat kavargását látjuk: a teljes kétségbeesést nagy elszánások váltják fel.
De van mindennek melyen egy sajátságos vonás: az a hit, hogy kötelességünket teljesítettük és a jövőben is teljesíteni tudjuk; erkölcsi érzésünk így nyugodt lesz. Ebben az erkölcsi önmegnyugvásban nemzetünk aggódó lelke lecsendesedik. Ezt láttuk mindig a nagy válságok idején, ezt láttuk Trianon után is. Ha mulasztottunk is, nem mint a közlélek részesei tértünk le az ősi erkölcsök útjáról, a mártírjaink által mutatott útról, hanem, mint ellenséges propagandák áldozatai. S nekünk is meggyőződésünk hőseink meggyőződése: az, hogy az ősi jog es az ősi erkölcs, az ősi kötelesség századok fölött áll.
