A századforduló előtti magyar parlamenti életnek legszégyenteljesebb kiszólása volt ez a pár szó, amely a szociális jogait követelő magyar munkásságot akarta megbélyegezni. A két jelző pedig legfeljebb csak azokat illette, akik Galíciából átszivárogva a munkásmozgalmak, szakszervezetek élén igyekeztek elhelyezkedni, vezérkedni, négy-öt villát keresni a magyar munkásság bőrén. A marxizmus idegenvérű és lelkű magyarországi muftijai, mikor nemzetköziséget prédikáltak, a haza fogalmának lerombolását hirdették, képtelenek voltak észrevenni, hogy a magyar munkás mindig a legnemzetibb elem, a leghazafiasabb réteg volt.
A világraszóló bizonyságtétel az 1956-os forradalom idején következett el. A munkás vetette oda véres testét a betörő szovjet páncélosok elé, a munkás védte utoljára — mint 1945-ben is — Csepelt, a munkásasszonyok rendezték meg a csodálatosan megrázó gyászlobogós, gyertyás tüntetést.
Miután a bolsevizmus gyakorlatilag megsemmisítette a többi osztályokat, a magyar munkás, teljes mellszélességgel, úgy jelentkezett a forradalom alatt és után, mint a nemzeti ideálok, a magyar eszmények, a függetlenség, szabadság és az igazi szocializmus büszke hordozója.
Nem véletlenség, hogy a munkásságnak ezt a mély nemzettudatát elsőnek az agyonrágalmazott hungarizmus ismerte fel. A liberális kapitalista és marxista-bolsevista malomkő között a hungarizmus tudatosan és ösztönösen kereste a „korunk csődtömegéből” kivezető utat s ha valaki most elolvassa Szálasi Ferencnek a munkásvezetők előtt elmondott beszédét, akkor rádöbben, hogy a keresett utat meg is találta. „A harcos — mondotta 1942-ben — mindig a dolgozó, ennek ereje és veleje a munkás, csak minden korszakban másként jelentkezik. És harcol: az ókorban, mint rabszolga az ember megbecsüléséért, a középkorban mint jobbágy a föld megbecsüléséért, az újkorban mint proletár a munka megbecsüléséért”.
A hungarizmus tehát sokkal világosabban látta a munkásság célját, helyét, mint a begyepesedett és balkanizált magyarországi marxisták. Ezek szüntelenül azon mesterkedtek, hogy miként közösítsék ki a nemzettestből a munkásságot, hogyan állítsák szembe a nemzet többi rétegeivel. A hungarizmus — a fentiek szerint is — azt tartotta első kötelességének, hogy ezt a kiváló nemzeti erőt a nemzet egyenjogú és egyenrangú tagjává tegye. A világháború utolsó menetében az akarat, szándék csupán látomás maradhatott.
1944. október 15-ike után természetesen nem juthatott idő, alkalom a szociális reformok megvalósítására, azonban a hungarizmus és a magyar jobboldal soha nem adta fel programjának ezt az alapvető részét, őrizte azt a hazátlanságban is, ahol épp a munkássághoz tartozó, vagy az emigrációban fizikai munkássá vált testvérek őrizték legjobban e szent örökséget.
A nagy látomás 1956. október 23-án és november 4-én testet öltött. A bolsevista terrorral szemben a munkás már nemcsak önmagáért harcolt, hanem az egész nemzetért, annak minden osztályáért, rétegéért. Talán nem mondta ki, de ez a harc magyar, nemzeti szocialista küzdelem volt.
Ebben a küszöb korban, talán igyekeznek elhallgatni és elfeledtetni ezt. Azonban az igazság mégis csak az, hogy amikor a nyugati szociáldemokráciák sietve igyekeznek elfeledni Marxot, anélkül hogy jobbat állíthatnának helyére, a nyugati kapitalisták pedig a „liberális-kommunizmus” világagyréméről álmodnak, akkor a véres és halálos budapesti porondról, mint harmadik erő kelt fel ideológiailag a hungarizmus. Fizikailag leverték. Meglehet. De ideológiákat megölni nem lehet. S a fizikai leverettség fölött egy mártír sírjából hangzik a biztos és vigasztaló remény:
„Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!”
