Posted on Hozzászólás most!

Marschalkó Lajos: Nem vagyunk “fasiszták”

Megjelent: Magyar Összetartás, 1999. évfolyam.
Megjelent: Magyar Összetartás, 1999. évfolyam.

— Jó és érdekes ez a lap — hallottuk sok fiatal testvér szájából a kritikát az 56-os eseményeket követő hónapokban — csak az a baj, hogy „fasiszta”.

Senki sem haragudhat meg érte, ha egy régi példára utalunk. Egyik nagy francia tudós egyszer elkezdte írni „Az emberi butaság története” című könyvét és el is jutott a 20-ik fóliánsig. Akkor aztán abbahagyta az egészet, mert rájött, hogy a témát 200 kötetben sem tudná kimeríteni. Egy magyar publicista pedig hatalmas — legalább 600 oldalas — könyvet írt arról, hogy az emberiséget hiedelmek kormányozzák. Hiedelem az, hogy a középkor „sötét” volt, hogy a demokrácia a „legemberibb” életforma, hogy a vallás „népbutítás” és persze sötét hiedelem, vagy az emberi butaság történetének egyik fejezete az is, hogy a fasizmus valami rémületes és szörnyű munkásnyúzás volt.

Azok a fiatal magyar testvéreink, akik a szovjet kobra bűvölő szemét még mindig nem tudták elfelejteni s akik idekint minden rosszra azt mondják, hogy „fasizmus”, sohasem olvasták Mussolini műveit. Semmit sem tudnak a Carta del Lavoro-ról és főként fogalmuk sincs arról, hogy az 1919-es évben az úgynevezett „fasizmus” hozta az olasz munkásnak a biztosított munkabért, fizetéses szabadságot, öregségi biztosítást, a szabadidő mozgalmat, a Pontini mocsarak kiszárítását, az Egyház és az állam között kötött kiegyenlítő békét. A fasizmus hozott olyan diktatúrát, amely tulajdonképpen nem volt diktatúra, mert fölötte király uralkodott, a Pápa áldását élvezte és az egykori szakszervezeti vezérek együttérzésére támaszkodott és a szindikálizmus formájában pontosan azt valósította meg, amit a magyar októberi forradalom nem tudott elérni: a munkástanácsok és paraszttanácsok uralmát. Hogy ezeket „Fascio”-nak hívták, az nem jelent mást, minthogy az egységet, a különféle társadalmi osztályok összefogását hirdették, a nemzeti egységet jelképezték. Ugyanazt, amit a magyar forradalom is akart. Mindezen felül a „Fasizmus” tulajdonképpen egy depolitizált társadalmat akart, amelyben az államvezetés nem a politizáló pártvezérek marakodásában, vagy tehén-alkuszságán alapszik, hanem a nép hivatási rendek szerint választott uralmán.

Mert — ugyebár — nem más, mint vak hiedelem, hogy a népuralmat csak a fogantyús szavazógép uralmán keresztül lehet gyakorolni és csak az a népuralom, amelyben 5-6 párt hazudik a szerencsétlen tömegnek és kergült demagógok, kapitalistanívón álló szakszervezeti muftik konkurálnak egymásra, hogy teljes szétesésre juttassák az államot és a társadalmat. A népuralomnak lehet olyan formája is, amelyben nem a hiedelmek, nem a politikai agybajok alapján választják meg az állam vezetőit, hanem a legszélesebb mértékű, titkos szavazat alapján a foglalkozási ágak — munkások, parasztok, iparosok, kereskedők, középosztálybeliek — választják meg parlamenti érdekképviseletüket.

Ez a rendszer kizárja a marxizmus-bolsevizmus legkisebb lehetőségét. Megsemmisíti a marxizmus létalapját, az osztályharcot, amely 1840, a marxi Kommunista Kiáltvány óta szüntelenül lefelé szintezi a nemzeteket, osztályokat, társadalmakat. Az úgynevezett korporatív államban minden egyén szabad és érvényesíti személyi jogait és minden társadalmi osztály egyenlően a nemzet tagja. Ilyen rendszerben nem lehetnek Rákosik és Kádárok, akik előjogokat követelnek azon a címen, hogy ők a munkásosztály fiai, de ugyanígy nem lehetnek iparbárók, feudális föld-arisztokraták sem, akik ugyanilyen születési jogon követelik maguknak az összes társadalmi osztályok fölötti hatalmat.

A hivatásrendi államban a hivatásoknak sincsenek előjogaik. S ha a fasizmusnak voltak kezdeti tévedései, azok csak arra vezethetők vissza, hogy a helyzet tehetetlenségi nyomatéka következtében Mussolini egyelőre kénytelen volt valamiféle diktatúra látszatában megvalósítani elveit és terveit.

Azonban Magyarország sohasem volt fasiszta állam. Magyarországon nem a hivatásrendeken, hanem az osztályok egymás melletti versengésén, vagy békéjén alapult a Horthy-rendszer. Az 1920 és 1945 között eltelt magyar korszakban Magyarországon sem fasizmus, sem demokrácia, sem egypártrendszer nem uralkodott. Az 1939-ben életre hívott országgyűlést már titkos szavazással választották meg s abban helyet foglaltak a Magyar Élet Pártja, a Független Kisgazda Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nyilaskeresztes Párt, a Keresztény Községi Párt, a Demokrata Párt tagjai is. A magyar rendszer még 1944 október 15-e után sem tudott fasizmussá alakulni, mert a Szálasi Ferenc által életre hívott háborús kormányban is ott voltak a Magyar Nemzeti Szövetség, a három nemzeti párt képviselői és senkinek, legkevésbé Szálasi Ferencnek nem jutott eszébe, hogy bevezesse a totális egypárt-uralmat. Koalíciós kormány volt ez, olyan mint a világ legtöbb „demokratikus” államában létezik.

Magyarországon eddig egyetlen totális uralomra törő párt létezett: a Kommunista Párt. Igaz, ez olyan gyatra és szegényes társaság volt, hogy Rákosiék 1944 közepén moszkvai parancsra feloszlatták az egész szánalmas gyülevészt, amelyről később egy olyan hithű kommunista, mint Tito írta meg, hogy 1944 augusztusában összesen 42, azaz negyvenkét darab földalatti tagból állott. Magyarországon nem volt soha „fehér” fasizmus, sem fekete, sem barna, sem pedig zöld. Magyarországon ma is csak a „fasizmus” vörös fajtája uralkodik.

Azonban azt hisszük, hogy a rossz értelemben használt „fasizmus” problémáját eldöntötte már egy olyan kiváló szakértő, mint Lenin, aki azt mondotta: „addig nem győzhetünk, amíg Mussolini nincs a mi oldalunkon”. És 1945 után még világosabban meghatározta a kérdés lényegét a Leninnél is bölcsebb Sztalin, aki azt mondotta, hogy „aki nem bolsevista, vagy nem szereti a kommunizmust, az — fasiszta”.

Ezért ajánljuk fiatal barátainknak, hogy hagyjanak fel a „fasizmus” emlegetésével, mert éppen nekünk, magyaroknak jogunk van minden ilyen jelzőre azzal felelni, hogy aki fasisztát mond, az saját maga bolsevista. Tehát egy rosszabb, gyilkosabb és betyárabb terrorizmus képviselője. Itt, Nyugaton is. Mert mi nem voltunk soha tagjai a Fascionak, de ők vagy tagjai, vagy kiszolgálói voltak a kommunista totális diktatúrának.

Mi nem vagyunk fasiszták, nem voltunk és nem is leszünk azok. Mi olyan magyar rendszerről álmodunk és olyan rendszert szeretnénk megvalósítani, amely nem egy pártot, nem egy világnézetet, nem valami egyfajta-színű totalitárizmust képvisel, hanem „szintézist”. Mindegyikből átveszi azt, ami jó, ami a magyar viszonyok között használható lesz, amely a hivatásrendek keretében megvalósítja a titkos szavazást és megteremti a demokratikus béka-egér harcoktól mentes nemzeti és szociális egységet, a foglalkozási ágak természetes egyensúlyát és egyenlőségét, kiküszöbölve ezzel minden diktatúra, de minden demokratikusnak csúfolt párturalom lehetőségét is.

Ha erre valaki azt mondja, hogy ez fasizmus, akkor nem tudunk mást tenni, mint mélységesen sajnálkozni az illető agybéli képességei fölött s a magunk útján tovább haladni az egyetemes, egységes, osztályharcok által meg nem osztott, keresztény erkölcsű, szociális magyar Nemzetért.

Forrás: Magyar Összetartás 1. szám (1999. okt.)

(Visited 125 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .