Posted on Hozzászólás most!

Marschalkó Lajos: Tíz éve történt

Megjelent: Magyar Összetartás, 2000. évfolyam.
Megjelent: Magyar Összetartás, 2000. évfolyam.

(Az alábbi cikket felejthetetlen emlékű Marschalkó Lajos írta 1944. októberének 10. évfordulója alkalmából. Az írás, az akkor még csak VII. évfolyamában járó Hídfő 1954. októberi számának első oldalán jelent meg. Alig pár évvel később a magyar történelem rosszemlékű alakja Rákosi Mátyás igazolta Marschalkó állításának igazát, midőn átnézvén a partizán szövetség 40 ezer főnyi jelentkező listáját a következőket mondotta: Ha ennyi hősi partizán lett volna Magyarországon, akkor nem lett volna szükségünk a nagy Szovjetunió segítségére…)

Tíz éve lesz, hogy a budapesti rádióban elhangzott a kiáltvány: Magyarország leteszi a fegyvert a bolsevikiek előtt. Tíz perccel a rádiószózat után egy sápadt arcú fiatalember jelent meg a Hotel Wienben, a német tábori csendőrség állomásán. „A déli főkerület vezetője vagyok! Adjanak fegyvert és mi kinyírjuk őket.” 1944. október 15-ének egynegyed két órája volt.

A körúton békésen söröző franzstadtiak tódultak ki a Brandltól és a Tinódiból. Tisztes házmesterek rázták a pro és kontra ökleiket: Éljen Horthy! Vesszen Horthy! A József körút 5 előtt három emberből álló gárda sietett. Vállukon ócska Manlicher volt, testükön civilruha, fejükben egyetlen kakastollal ékesített leventesapka. Tíz évvel ezelőtt ezt a három „ellenállót” láttuk a forrongó októberi utcán. Nekik kellett volna őrizetbe venniük minket, mikor Hennyei Gusztáv betiltja a magyar lapokat és a Szabadság-gárda őrizetbe veszi azt az 1300 „háborús bűnöst”, akiknek névsorát ott találták Bakay Szilárd hadtestparancsnok aktatáskájában, amelyet a ködben elragadott tőle Mussolini megszabadítója.

A déli főkerület vezetője ott volt. De hol lehettek az ellenállók? Hol volt az a csoport, amely ma nagyszerű legendát akar felépíteni a maga védelmére, hogy a hősiesség glóriájával vonja be önfejét. Ez az „ellenálló csoport” végeredményben mindig a kormányzó ellen áskált, furkált. Tildy Zoltánt, aki olyan lelkesen zengő beszédet mondott Székesfehérvárott 1938-ban Horthy Miklós kormányzó érdemeiről és papos gurgulázással „fényt nevére, áldást életére” kiáltott a királyok sírjának közelében. Nagy Ferenc – állítólag – valamely összkomfortos börtönben szenvedett és Pfeiffer Zoltán valahol egy magánlakásban várta a dolgok alakulását. Szegény Jávor Pál! Őt érte a legnagyobb sérelem, amikor a balatoni autóút kijáratánál egy „fésületlen nyilas” kiadós pofont adott a nagy magyar művésznek. És hol maradt Karády, a nagy Jeanne d’Arc?

Délután öt óra volt, mikor egy utcai telefonállomásról felhívtuk a miniszterelnökséget. Fiatal magyar századost kerestünk, aki akkor Lakatos miniszterelnök oldalán teljesített szolgálatot. Helyette egy női hang sírt bele a telefonba:

– De az Istenért, mi van?

– Borzalmas dolog történt! A kormányzó lemondott.

– Hát nincs aki megvédje? Nincs aki mellé álljon? Mit vár maga ezektől? – sírt vissza a hang – Ellenállók! Peyer, Karády, Szakasits. Ezek nem fognak a barikádra menni!

A telefonfülke mellett, a Kossuth Lajos utca hosszában motorosított honvéd alakulat olívzöld motorbiciklijei álltak. Rajtuk hallgatag néma katonák. Kezükben acélosan csillogott a géppisztoly csöve. Ki ellen fordítják? Kiért fognak meghalni ezek a kúnsági, vagy pécsi magyarok?

Mikor kiléptünk a telefonfülkéből, egy kövér, alkoholtól puffadt arcú régi ismerős ütközik nekünk.

– Gyurka! Hát te mit keresel itt?

– A mozgalmat keresem! – mondja kissé fröccs-ízűen. – A mi mozgalmunkat. Az ellenállókat. A hősöket, akik azt ígérték még tegnap, hogy meg fognak halni a barikádokon. A vezéreket keresem! De ezek sz…-ok! – ordítja a rosszillatú szót, amely ma már nem bírja meg az emigrációs nyomdafestéket.

– Látod, nincs igazad – mondjuk. – Délután a sárgacsillagos házakból kijött kétszázezer ember. Férfiak, nők, gyerekek!  Kijöttek, akiket üldöztek, akik harcolni is tudtak volna azért a hadparancsért. Hát miért nem álltatok az élükre? Emlékezel Varsóra? A lázadásra? Hát miért nem?

– Mert gennyesek vagyunk barátom! – mondja az ellenálló hős. – Mi nem merjük nyakunkba kanyarítani a géppisztolyt, mint ezek! – mutat egy fiatalemberre, aki zöldingben fut az Erzsébet híd felé. – Mi polgárok vagyunk! Sz…-ok vagyunk! De vezéreink majd meg fogják íratni velünk, hogy ők voltak a hősök. Hát én most megyek, hogy megigyam az utolsó fröccsöt, mert holnap reggel vagy halott, vagy fogoly vagyok.

A Kossuth Lajos utcán kezdenek kigyúlni a villanyok. A Vár felől néhány ágyúdörgés hangját hozza a szél és mikor a Sándor utcára érünk, ropog a fegyver. „A németek a Stúdiót lövik” – mondja valaki. Franz Rothen vezetésével egy német század kézigránátot dob be a Sándor utca 5. kapujának felső üvegablakán. A gránát robban. Zimmer Ferenc az MTI összes társai élén feljön a légópincéből és közli, hogy megadja magát. Az ellenállásnak vége. De hol vannak a többi ellenállók?

A szociáldemokrata vezéreket Baky László kihozta a német KZ-ből és azok most a szakszervezeti házban, mint „ellenállók” szervezik a munkásságot a háborús teljesítmények fokozása érdekében. Ki van hát, aki meghaljon a megadásért? Mondják, hogy délelőtt Bornemissza Félix lakásán, mikor a németek elfogták a kormányzó fiát, Skorzenyék lelőttek egy testőrt. Ki tudja a nevét? Ki sejti, ki lehet ez az egyetlen magyar ellenálló?

Este a Vörösmarty tér 3. szám alatt gyűlünk össze. A lakás, vagy inkább a klub tele van műkincsekkel, csempézett öreg kandallókkal, süppedő bársony szőnyegekkel. Urai ellenállók voltak. Harminckilencen egy német repülőgépen elmentek még júliusban, miután részvényeiket minden ellenállás nélkül átadták Winkelmannak, vagy a Göring műveknek. Ők már túl vannak a dilemmán. Ők már Portugáliában vannak.

Talán majd csak később fog kiderülni, hogy ki hol tartózkodott ezalatt a válságos három óra alatt. Egy grófi főszerkesztő, Desseffy Gyula, repülőgépre akart szállani, hogy átmenjen Malinovszki marsallhoz, aki akkor már Szegeden volt. Némely hősöknek azonban veszélyesnek tűnt fel még a menekítő repülőgép is. Hátha valaki le találja lőni őket, mint az idő előtt felrepült vadkacsát? Dálnoki Miklós Béla hadseregével akart átmenni az oroszokhoz. Mikor aztán egy német tábornok telefonon felhívta és kérte, hogy fáradjon hozzá, elindult hadsereg nélkül, harmadmagával – Oroszországba. Vörös Jánost elfogta, kihallgatta, majd szabadon engedte az SS. Utána kényelmes luxusautón, „óriási veszélyek között” menekült át az oroszokhoz.

És hol voltak a kommunisták? A nagy szájtépők, akik most, a bíróság előtt oly nyomorúságosan viselkedett Schönherz Zoltán rémült dadogásaiból próbálják felépíteni a vörös ellenállás legendáját. Nem! Ők se mentek be a gettó-házakba, a proletárnegyedekbe, hogy „kommunista hősiességgel” ott keressenek tömegeket, ahol ok és jog lett volna az elkeseredésre. Ha valaki, akkor aztán a vörös ellenálló hősök nem voltak sehol. Legfeljebb a Hűség Házába beépítettek várták, hogy merre fordul a kocka. A terv roppant célirányos volt. Ha „mi” győzünk, akkor a beépítők igazolják, hogy miért voltunk itt. Ha „ők” győznek, akkor maradunk a biztonságban és a zöldingben.

Mi volt hát az az ellenállás, amelyért később 300 hold földeket adományoztak? Október 15-én délután két órakor félrehívott a szerkesztőség széplelkű „hírfej” írója, Barabás Gyula. Nézd, – mondta – én is benne vagyok az ellenállásban. Itt van a szociáldemokrata párti igazolványom! Most megmondhatom, hogy az ellenállási mozgalom részéről én voltam megbízva a szerkesztőség ellenőrzésével. Másnap délután kettő órakor, mikor már megtörtént a fordulat ugyanő mondta: „A tegnapi egész hülye tréfa volt. Nézd meg! Évek óta vagyok titkos tagja a Hungarista Pártnak! – s azzal letette elénk a nyilaskeresztes igazolványát.

Azonban ezekből a kettős igazolványokból, hinta-palintákból, a somlói szőlőspajták romantikus bujkálásaiból, az autó és repülőgépen menekülőkből, a mosókonyhák Persil-szagú gőzéből egy veszedelmes szekta nőtt ki, amely a nemzetet vádolta, hogy nem állt ellen a déltől estig tomboló viharnak. S ő, aki – szegény hűséges testőrt kivéve – nem hullatott el egy csepp vért sem ideáljaiért, előjogokat követelt magának.

Nagy Ferencék annakidején 28 ezer hold földet mentesítettek az igénybevétel alól ellenállási érdemek címén. Összesen 163 ellenálló kapott jelentős földjuttatásokat, mikor a magyar parasztnak csak 6-10 hold jutott. Később még 129 személy, – köztük Gál Franciska is – kérte ellenállási érdemeinek elismerését. Aztán a kommunisták valamennyit megfosztották hazug és hamis érdemekért kapott javaiktól. Ha valaki, hát a bolsevikiek tudták, hogy ellenállás nem volt. Még bolseviki ellenállás sem.

A nemzetet hazug hősök, gyáva lapulók, mosókonyhai bujkálók akasztották fel és fejezték le azon a címen, hogy ők ellenállók voltak. Ha valóban azok lettek volna, akkor ma, tíz év után nyugodtan mondhatnánk, hogy hitvány hazaárulók voltak. Így csak azt mondjuk, ami még rosszabb: gyáva nyulak, sötét, tutyi-mutyi érdek-emberkék valának.

S fölöttük és törpeségük fölött – akár hungaristák voltunk, akár nem – felmagasodik az egyenes emberek, a hősök, jellemesek és mártírok szellemalakja. És az októberi szélben a honvédek, a hungaristák, a magyarok dalát halljuk, amelyet ott énekeltek a tűzbe, füstbe roskadó budapesti házak fölött a keresztény Európa katonái:

Pajtás, még öt perc az élet!

Öt perc és nincsen tovább!

De az ilyen öt percekből születik a jobb jövő és – az örökkévalóság.

Forrás: Magyar Összetartás 2000. okt-nov.

(Visited 61 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .