Posted on Hozzászólás most!

Schütz Antal: Prohászka rendkívülisége

Megjelent: 1932.
Megjelent: 1932.

Ahol mindennek megvan a maga helye, ott rend van. Ami a rendcsináló rubrikákba — kategóriáknak nevezi a tudós nyelv — bele nem fér, az rendkívüli. Ezért rendkívüli valami az ember a természettel szemben; vele új kategória jelenik meg, a gondolat, a cél, az eszme és eszmény, egyszóval a szellem. Legrendkívülibb az Isten; egyáltalán meghalad minden kategóriát. Természetes tehát, hogy az ember is annál rendkívülibb, minél több van benne Istenből. Istennek legközvetlenebb és leghívebb tükrözése és képviselete az emberek között a kegyelem. A rendkívüli embert tehát elsősorban ott kell keresnünk igazi hazájában, a kegyelmi világban.

Ebben a rendkívüli világban a teológia egy érdekes különböztetést tesz: a gratia és charisma különböztetését. Ez azt jelenti, hogy van rendes rendkívüliség, s ez a közönséges kegyelem; s van — ne ütközzünk meg a szón — rendkívüli rendkívüliség: charisma.

Igen, a kegyelem az a titokzatos szent tűz, mely a keresztség vizével együtt ereszkedik a lélekbe; amennyire megszokott és elterjedt, mégis annyira rendkívüli valami. Gyümölcséről ismerni meg a fát. A kegyelem a keresztény életnek és gondolkodásnak gyökere; s ha ez a gyökér kiadja minden erejét, ha teljes és következetes keresztény élettel találkozunk valahol, úgy járunk, mint Mózes az égő és el nem égő csipkebokor előtt: gyökeret ver lábunk, az ámulattól nem tud hová lenni lelkünk. Megérezzük, hogy itt Isten látogatta meg teremtményét. Minden következetes, hitvalló, teljes, azaz katolikus keresztény rendkívüli jelenség, élő csoda: bensőség az elkülsőségesedés, áldozatosság az önzés, istenesség a profánság, éltető melegség a hideg tél közepett, néhány hőfokkal mindig magasabb a környezetnél, miként a rádium; égvilágban és e világnak él, de más világból, más világba; e világ rubrikáiból kirí. Ezért is csodájára járt Prohászkának a kora.

De az igazán szembetűnő, csodaszerű rendkívüliség a karizmákkai jelen meg. Itt találkozik a két rendkívüliség; a rendes és a rendkívüli kegyelmek régiója ölelkezik az elsővel, az emberben megjelenő rendkívüliséggel, s ennek gyümölcse a szent zseni.

Mikor Prohászka tüneményes egyéniségét ennek a rendkívüliségnek szemszögébe állítom, megint észbe veszem, hogy rendkívüliség annyi, mint kategóriák-fölöttiség. Már most az embervoltunkhoz, legalább a szemléletességünkhöz legközelebb eső kategóriák tér és idő. Minden mélyebb és erőteljesebb emberi törekvés ebben csattan ki: ki a térből, ki az időből. Nem nehéz ezt a törekvést kihallani már az első ember első imádságából és kiolvasni már az első írásrovónak első följegyzéséből. S korunk arra büszke, hogy technikájával «legyőzte a teret, a távolságot» és készül legyőzni az időt.

Azonban ezeknek a végre is érzéki kategóriáknak igazi legyőzője a szellem — a technikában is annyi az igazi térgyőző diadal, amennyi benne a szellem: gondolat és célkitűzés. A szellem legtisztább koncentrációban a zseniális emberekben jelenik meg, s igazi tér és idő legyőző diadalait azokban a zsenikben üli, kik a kegyelmi létben is nagyok.

A mai technika az idő kategóriája fölött csak szeretne úrrá lenni. Idáig az akarásnál tovább nem igen jutott; sőt élvetegségével és röghözkötöttségével rabja az időnek és mulandóságnak inkább, mint atyái. Ellenben nagy, szent emberek kitörtek az idő sorompóiból és valamiképpen egy darab örökkévalóságot állítottak bele az idő sodró árjába. Ezt néhány utalással megmutatom Prohászkán, akinek rendkívülisége többek között abban is elénk lobban, hogy volt ideje mindenre, mindenki számára, mindenkor.

Mindenre volt ideje. Prohászka rengeteget írt; többet, mint amennyit az átlagember egy életen át elolvas. Ha kispap bekopogtatott az esztergomi spirituálishoz, ott fogadta a híressé vált állóíróasztalnál, tollal a kezében. Ha egyszer másképp találta valaki, annak híre ment. Íróember elég akad e hazában; Jókai Mór többet írt, mint Prohászka. De az írók nem szoktak közügyeknek élni. Prohászka pedig mindig és mindenütt ott volt, hol a magyar Egyház és haza során akartak lendíteni: sajtóegyesületekben és főrendiházban, leánykereskedelem elleni egyesületekben és akadémiákban, ifjúsági mozgalmakban és képviselőházban. Közügyekben dolgozó emberek ritkán érnek rá magánirgalmasságra. S Prohászka itt is csodákat művelt. Karitatív papok nem érnek rá sokat gyóntatni és lelki bajokkal törődni. De Prohászkáról tudjuk, hogy megolvashatatlan órákat töltött a gyóntatószékben, és légió volt azok száma, kiket személyes lelki segítségben részesített. Lelki vezetők viszont nem igen jutnak a fórumra. De Prohászka nevével árfigyelő úgyszólván mindennap találkozott. Megközelítőleg sem tudjuk, hány ezer előadást, szentbeszédet, lelki gyakorlatot, konferenciát tartott! A külső foglalatosság munkása ritkán imádság embere. Prohászka azonban több időt fordított imádságra, mint írásra! De ki győzné végig ezeket az antinómiákat!

Aziránt nincs kétség, hogy éppen nem rokon területeken legalább hat ember életmunkáját végezte; s az a csodálatos, hogy mindig volt még ideje nem várt föladatokra; mindig kész volt; és sohasem késett meg, sem kézirattal, sem megjelenésben — kivéve azt a négy alkalmat (negyven esztendő alatt), mikor akarata ellenére autón vitték. Mert ezt az időcsodát az tetézi, hogy magántitkárt nem használt, minden művét és levelét (kb. 15 ezret!) maga írta, s legtöbbször gyalog járt.

Mindenki számára volt ideje. Itt nemcsak arról van szó, hogy ajtaja, szíve nyitva volt mindenki számára, és az évek során beláthatatlan sereggé dagadt azoknak száma, kikkel személyes kapcsolata volt. Kár, hogy erről nincs statisztikánk. Ez egyszer a rideg számok ékesebben szólnának, mint a legszínesebb beszéd. Bizonyos azonban, hogy székvárosában alig volt híve, akit ne ismert volna; egyházmegyéjében és Budapesten alig volt ember, kit buzgóság vagy ügyefogyottság elkülönített az átlagtól, aki személyesen meg ne kereste volna. S nincs Nagy-Magyarországon nagyobb község, hol ne akadnának, sokszor tekintélyes számban, akik szemtől-szemben való vagy levélbeli érintkezésben ne lettek volna vele. Színezi ezt a tényt a «Prohászka-járók» sokfélesége. Betű szerint minden kor, nem, rang, állás, foglalkozás, típus és szükség ott tolongott szívének ajtaja előtt.

És őneki teljes és osztatlan szíve volt mindegyik számára. S ez itt a csodálatos. Aki szemben állt véle, mind úgy érezte, mintha külön helye volna Prohászka szívében és figyelmében, sőt mintha csak őreá volna gondja és szeretete. Akivel egyszer találkozott, azt évek múlva is fölismerte és visszaemlékezett ügyére; akivel gyakrabban volt érintkezése, mindig teljes odaadást, készséget, gyöngédséget talált nála. Ha egy délelőtt negyvenen adták egymásnak a kilincset szobájában, egy sem érezte, hogy rosszkor jött vagy terhessé lett; ha egy alkalommal háromszázan üdvözölték levélben, mind kapott személyes tónusú, sajátkezű választ. Akinek van dolga emberek személyes ügyeivel, érti, mi itt a rendkívüli.

Mindig volt ideje. Aki annyi tevékenységi területen egész emberként jár, mint Prohászka, aki annyi embernek és ügynek tudja egész-magát odaadni, annak, világos, van mindig ideje. Legfeljebb azt kérdi az ámuló megfigyelő: honnan van ideje és hogyan győzi? Miképpen tud az idő szinte megsokszorozódni kezében, illetve hogyan tud a nap megállni, míg Józsueként minden csatáját diadalmasan meg nem vívta? S hozzá minden istenáldotta nap?

Azonban itt egy más mozzanatot akarok kiemelni: Prohászkának mindig volt ideje egészen csinálni azt, amit csinált. Ha írt, tudott egészen író lenni; ha imádkozott, tudott az egész világvásárról elfeledkezni; ha egy parasztasszonnyal vagy cseléddel beszélt, tudott úgy hallgatni és szólani, mintha csak az az együgyű ember is az ő «egy-ügye» volna a világon; és ha nézte egy kis kutya játszadozásait vagy egy harmatcsöpp ragyogását, úgy bele tudott felejtkezni, mintha semmi más dolga és gondja nem volna.

Ez azt mondja, hogy mindig készenlétben volt lelkének minden energiája ; az mindig a maga teljességében ki tudott áradni elfoglaltsága mindenkori tárgyára, és abba bele tudta lehelni Prohászka egész valóját. Még pihenésének, sétájának, társas felüdüléseinek tanúja is bámulattal döbbent rá, hogy mindig kész a legsúlyosabb kérdést is teljes energiával megfogni és áthatolni, viszont minden tekintetében, szavában, akcentusában is benne van koncentrált értékkel az egész Prohászka.

Így sodorta magával Prohászka életritmusa még az időt is. Sokszorosította és sűrítette, kinyújtotta és megállásra késztette. Idő gyermeke volt ő is közöttünk, de megsejtetett velünk valamit az időfölöttiségnek, az örökkévalóságnak másvilágából.

Ez is égő csipkebokor. Áhítattal, kegyelettel állunk előtte és érezzük a biztatást: Menj, nézd meg közelebbről ezt a látomást! Járj a végére Prohászka időcsodájának, keresd a nyitját; hisz amint oly mély igazsággal mondja Jean Paul: «ami csoda a földön, az törvény az égben». De ez nem szándékom. Ezúttal csak arra akartam ujjal rámutatni, hogy nagy emberek nagyságát csak úgy érjük föl, ha sok helyről nézzük. Prohászkát jobban meglátjuk, ha a rendkívüliség szempontjából is nézzük. S nekünk, kiket a középszerűség «rendessége» ül meg, jó ráeszmélnünk, hogy minden nagyság rendkívüliség.

(Visited 69 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .